Művész páholy
Szemadám György a művésszé válás lépcsőfokairól és a lehetetlen megvalósulásáról
– Hogyan történik egy ilyen nagy kiállításra a képek válogatása?
– Minden alkalommal én válogatok, de a kurátornak meghagyom azt a lehetőséget, hogy azt hagy ki belőle, amit akar, és úgy szabja át az összeállítást, ahogy csak elképzeli, mert azt már megszoktam, hogy az ember a saját munkáival igazából nincs tisztában. Egyfajta csőlátás és érzelmi kötődés befolyásolja az értékítéletét. Más képzőművészeknek nagyon jól tudok kiállítást rendezni, de azt már megtanultam, hogy saját magamnak nem.
– Ennyire megbízik a tárlatot összeállító kurátorban?
– A mostani kiállítás kurátorával, Kondor-Szilágyi Máriával már több alkalommal dolgoztam együtt, ő egy nagyon jó partner. Persze, ennél lényegesen többen segítettek. Összeszámoltam, hogy ezen a kiállításon a csomagolástól a szállításig, a fotósoktól kezdve az írókig, Fábián Lászlóig, tizenheten dolgoztak mellettem, ami elképesztő, mert én egészen másként indultam a pályán.
– A hőskorban hogyan zajlott egy kiállítás előkészítése?
– „Oly korban éltem én e földön”, amikor a festőknek nem volt könnyű dolguk, amikor a zsűri nyírta az embert. Nem is látták a kiállítandó képet, csak a kiállítók névsorát, amiről aztán lehúzogatták a nem tetszők nevét. Olyan sportoló vagyok, aki árral szemben szeret úszni, mert akkor hozza a legjobb eredményeket. Mostanában néha ijedten veszem észre, hogy az árral együtt úszom.
– Az első tárlatára emlékszik még?
– Felejthetetlen volt, és nem csak azért, mert hasonló tömeget ötvenkét évvel ezelőtt, 1971-ben láttam először. Én akkor az állatkertben dolgoztam az oroszlánok és a medvék mellett. A nagyszikla alatt a medvesor háta mögött volt egy kihasználatlan helyiség, amelyet néhány ács- és asztalosismerősöm segítségével, kemény fizikai munkával átalakítottam egy kiállítóhellyé. Sörökért és más járandóságokért segített a villanyszerelő a világítást kialakítani, a festő a meszelésben. Ez nem csak a szokatlan helyszín miatt lett különösen érdekes, de a belügy figyelme miatt is, mert zsűrizetlen kiállítást akartam, ahol azt állítunk ki, amit akarunk. Akkor a barátaimmal úgy gondoltuk, hogy már rendben is vagyunk, de nem volt az ilyen egyszerű. Először az állatkert igazgatóját kellett meggyőznöm róla, hogy a kiállítási meghívó egyúttal belépő az állatkertbe, majd a kerületi tanácsnál, az önkormányzat akkori hivatalában kellett erre engedélyt kérnem. Egy nemrég elhunyt barátom, Prutkay Péter „jó” ajánlólevél volt, mert a hivatal vezetője korábban már betiltotta az egyik kiállítását, ezért el kellett sumákolni az engedélyeztetést. Úgy állítottam be, hogy az állatkertbe érkező főiskolások állítanák ki egy háromnapos bemutatóra az alkotásaikat, ám valójában mindenki profi képzőművész volt. Így a bemutató egy zsűrizetlen lehetőség lett. Arra gondoltam, pénteken délután megnyílik a kiállítás, jön a szombat és a vasárnap, amikor már nincs hivatal, mire hétfőn betilthatnák a kiállítást, magunktól leszedjük az alkotásokat.
– Milyen visszhangja lett a renitens tárlatnak?
– Képzelheti! Az előkészítés ellenére megérkezett a művelődési intézettől egy zsűri, akik hoztak játékszabályokat, hogy mit lehet és nem lehet kiállítani. Rájuk hagytam, mert úgyis kiállítottuk, amit elterveztünk.
– Politikai üzeneteket miatt korlátozták az anyagokat, vagy úgy érezték, hogy a kívánt színvonalat nem ütik meg az alkotások?
– Nem politikai kifogások miatt, és valószínűleg még igazuk is volt a színvonal megítélésében, mert ez egy nagyon vegyes társulat volt. A nagy gáz az volt inkább, hogy nem lehetett volna nyomtatott propagandája a kiállításnak, ám már régen nyomdában voltak a meghívók, és a nyitás napján megjelent az Élet és Irodalomban, valamint a Magyar Nemzetben egy kis beharangozó. Utóbb megtudtam, hogy ezért a zsűrit, Aczél elvtárs, a korszak művelődési mindenhatója keményen megfedte, bár közben Aczél maga is eljött a kiállításra, beírt a vendégkönyvbe, és egy rossz szava ott nem volt, viszont a zsűrit felelősségre vonta, hogy miként engedélyezhették ezt? Mire ők azzal védekeztek, hogy ők nem engedélyezték, csak látogatóban voltak ott. Ekkor tanultam meg azt, hogy ezen a pályán elég göcsörtös mozogni, nem mindig a nyíltság vezet eredményre. A megnyitón a Kaláka együttes zenélt, és Mezei Ottó művészettörténész mutatta be a kiállítást.
– Ilyen könnyedén megúszták az ügyet?
– Végül megúsztuk, de akadt egy izgalmas pillanat, mert egy évvel korábban a Nalaja Happeningnek nevezett akciónál a szentendrei barátaim a verseiket olvasták fel, amelyből nem csupán rendőrségi ügy lett, hanem néhányukat le is csukták. Ha jól emlékszem a Zámbó öcsike egy évet ült. A megnyitón Kalákához beszállt az egy haverjuk zenélni, és az egyik szám után egyszer csak elővett egy paksaméta papírt, hogy ő most felolvassa a verseit. Mikó Pista volt akkor a frontembere az együttesnek, akinek azonnal mondtam, hogy ez életveszély, ezért arra kértem, amint a srác levegőt vesz, vágjon bele bármilyen zenébe, és kezdjen el énekelni, mert ebből most nem lehet balhé. Ha arra a kiállításra gondolok, hihetetlen különbséget látok a mostanival összevetve. Azon gondolkodtam, mi okozott ilyen nagy változást? Nem én változtam meg ennyire, hanem nyilván a környezet.
– Miért álltak ennyire gyanakodva a művészekhez?
– A hatvanas években azért, mert képzőművész voltam, ellenségnek voltam minősíthető, a fiatalokat amúgy is fenntartásokkal kezelték, mert az ötvenhatos forradalmat főleg fiatalok csinálták, félt tőlük a rendszer. Nem értettem ezt, egyszerűen csak festő akartam lenni. Nonfiguratív képeket készítettem, és rendre kizsűriztek bennünket mindenhonnan. Emlékezetes módon, nem a Műcsarnokban, hanem még az Egyetemi Klubban sem tudtunk kiállítani, mert amikor meglátták a nevünket, akkor a lektorátus kidobóembere, Bartha Éva írt egy levelet, hogy mi nem állíthatunk ki. Anélkül tiltottak le, hogy látták volna a műveinket.
– Mi volt a baj önökkel?
– Eleinte én sem értettem, aztán megvilágosodtam. Volt egy másik csoportos kiállításunk, ahol felszólalt egy feltételezhetően provokatőr ember, aki magát munkásnak mondta, és úgy fogalmazott, hogy nem lehet kiállítani emberellenes képeket, mert az emberellenes művészetnek egy szocialista országban nincs helye. Teljesen ledöbbentett, hogy miért emberellenesek a képeim? A vita során egy másik férfi úgy magyarázta ezt a megállapítást, hogy minden kép, amin nincs ember, az emberellenes. A maga egyszerű módján igaza van, csak más az értelme a két fogalomnak.
– Ez a faék egyszerűségű megközelítés nem vette el a kedvét a festéstől?
– Így tanulgattam ezt a pályát. Nem akarom a magam szerepét túlértékelni, de emlékszem, hogy egy balatonboglári kiállításon a helyiek által Horányi Sötét Barnának nevezett újságíró azzal zárta a cikkét a tárlatunkról, hogy elvi vita mindaddig nem indulhat a képekről, amíg szabálysértési eljárás nem indul ellenünk. Egy ilyen közegből jövök, de ennyi idő alatt elfogadtak.
– Azért fogadták el, mert már nem a politikai célok kifejezőjeként tekintenek a művészekre, egyfajta iparosként, hanem elfogadják a lélek tükröződését?
– Az iparosság sem szégyen! A kínai kánon szerint művészetnek számít a szertartásismeret meg az íjászat, de a szobrászat nem, mert az egyszerű kézimunka. Így is meg lehet közelíteni az alkotást. Az biztos, hogy fiatalon, a tinédzser éveim vége felé, ha nem is teljesen ateista voltam, de úgy éreztem, nem érdekel, mi történt mielőtt megszülettem, és azt sem tudom, mi lesz a halálom után. Egyfajta lineáris vonalban gondolkoztam, aztán amikor elkezdtem festeni, egy csomó véletlen, mai megfogalmazásomban, Isten ujja irányított bizonyos dolgok felé, és azóta való igaz, hogy hívő ember lettem. Nem kifejezetten templomba járóként, inkább afféle ökumenikus gondolkodóként, aki a hinduizmust, a buddhizmust is ötvözi a keresztény-zsidó gyökerekkel. Ezeket tanulmányoztam, és rájöttem, hogy a képzőművészet egy olyan műfaj, amit a tarotkártya egyes számú mágusábrája mond el a legjobban a művészről. Ott áll ezen a képen egy alak egy asztalon mindenféle szimbolikus dolgokat rámolva, míg a másik keze pedig egy varázsvesszővel a magasba nyúlik. Ez nekem azt idézi, mintha ő egy áramszedő lenne, mintha abból a transzcendens világból valamit közvetítene az anyagba. Magyarán a művész az, aki a szellemet fel tudja mutatni az anyagban. Azóta úgy gondolom, hogy nem önmegvalósításról van szó, hanem hogy általam megvalósulhasson valami, egy felsőbbrendű üzenet. Ezzel együtt már régóta nem lineárisan nézem az emberi életutat, hanem egy ciklikus történetként élem meg. A tarotnak a rendszere azt írja le, hogy a halál nem a vége egy dolognak, hanem átváltozás, és egy ismeretlen rejtett úton átvezet az újjászületésig. A kereszténységben ezt jelzi a feltámadás. Körülöttünk minden erre a ciklikus forgásra utal, nincs olyan, hogy vége.
– Ezt nevezhetjük a képzőművészi hitvallásának?
– Az biztos, hogy a képzőművészet az embernek a hitét rendkívül erősíti. Azt veszem észre, hogy fiatalon inkább az önmegvalósítás a fontos, hiszen először saját magává kell válnia, és ebben segít akár a tarot útja, mint Madách Ember tragédiájában Ádám útja, ahol csodálatosan írja le ezt a folyamatot. Istenkirályként kezdi, és a külső státusza egyre alacsonyabb lesz, végül már csak egy turista, egy kívülálló szemlélője a világnak, de belül kiteljesedik az emberi élet értelme. Lucifert sem ördögként fogom fel, hanem beavatómesterként, aki ugyanolyan kemény, mint a tibeti mesterek voltak, akik ha kellett, bottal ütötték a tanítványokat, és Madáchhoz visszatérve, az Űr színben eljutunk oda, amikor Ádám kimondja, hogy az emberi élet értelme maga a küzdelem. A képzőművészet valahogy efelé visz. Egy barátom úgy fogalmazott, hogy óriási tévedés, amikor a gyerekeket a rajztehetségük alapján minősítik ügyeskezűnek vagy másként, mert a képzőművészet korántsem szól a kézügyességről, még ha ilyen fiatalon nincs is más bejárat, ám sokkal fontosabb az emberi alapállás.
– Egy igazi művésznek mai napig polihisztornak kell lennie?
– Egyáltalán nem, sőt! Időnként gátja a képzőművészetnek, amikor mindenáron egy rendszermodellt akarnak felépíteni, ami puszta szellem, puszta teória, és mindig picit fűrészporízű. Az én számomra egy kép, az egy élőlény. Megnézem az anyagkezelést, érti-e az anyagot, és így elegánsan, ötletesen használja-e? Kínai festők elmondják, hogy nem lehet a tus és az ecset vonatkozásában a tus a feminin, aki adja magát, az ecset pedig a maszkulin, aki formálja, mert egyiknek sem szabad a másik rovására menni, hanem a kettőnek együttes harmóniában kell léteznie, mert abból születik a művészeti alkotás.
– Ez a legfontosabb szempont a megítélése szerint?
– Ez az első, az anyag kezelés, ez a test. Ha továbbmegyek, akkor következik a kompozíció, hogyan van odatéve, ez a szellem. És amikor a színek jönnek, az már a lélek. Ennek az egésznek egységben kell lennie, így válik élőlénnyé.
– A téma választja, vagy maga fedezi fel inkább?
– Az ember úgy ismerkedik a képekkel, mint egy társasággal, ahol amikor körbemegy, lesznek, akik ismeretlenül is hatással vannak az emberre. Mint egy szép nő. Első pillanatra csak egy jól öltözött, elegáns nőt látok, a felületet, a testet; aztán a beszélgetés közben derül ki, hogy okos vagy buta, milyen a szelleme, és amikor az érzelmekre kerül sor, akkor válik teljessé a kép.
Cikkünk az MMA támogatásával készült.
