Szálka volt a hatalom szemében

– Most nézze meg! Tavaly Erzsébet-napon valaki kitette ide ezt a szép növényt, idén pedig ezt a másikat. Már azt hittem, van egy titkos rajongóm a házban.

– És nincs?

– A karácsonyi kaktuszomat meg elvitte valaki, úgyhogy bonyolultabb az ügy. Kerüljünk beljebb!

– A könyvhéten beszéltünk legutóbb, amikor Kínai legyező című új kötete megjelent. Most a Prima Primissima-díj kuratóriumának döntésére vár. Mi történt a két esemény között?

– Például volt egy sok-sok hétig tartó periódusom, amikor nemhogy írni nem voltam képes, hanem olvasni sem. És mindez egy könyv miatt. Guzel Jahina Szerelvény Szamarkand felé című regényét olvastam el, amelyik a bolsevik forradalom után hat évvel játszódik. Éhínség, megárvult gyerekek próbálnak életben maradni. Nemcsak maga a regénybeli tragikus világ ábrázolása hatott rám így, hanem az is, hogy azonnal az jutott eszembe: most ugyanez történik Ukrajnában. Ugyanígy éheznek és menekülnek családok, édesanyák a gyerekeikkel vagy éppen árván maradt gyerekek.

– Máskor is előfordult már, hogy ennyire megérintette egy könyv, egy film, egy beszélgetés?

– Igen. Nem tartom magam érzékenyebbnek másoknál, én azon szoktam meglepődni, ha valami engem így megérint, a környezetemben másokat azonban nem. Legutóbb pár éve viselt meg ennyire regény, az Száraz Miklós György Lovak a ködben című munkája volt, ami nekem jókora késéssel került a kezembe. Van benne egy jelenet, amikor két férfi amolyan férfias játékból csalánnal üti egymást. Valamiért ez annyira megdöbbentett, hogy én is úgy éreztem, mintha csalán marta volna meg a bőrömet. Még krémet is kellett vásárolnom, hogy kezeljem, pedig pontosan tudtam, hogy az érzés lelki eredetű.

– Akkor egyáltalán nem írt ebben a félévben?

– De, azért mielőtt elolvastam volna ezt a regényt, illetve amióta valahogy feloldódott ez a rossz érzés, dolgoztam. Írom az önéletrajzi könyvemet. A rendszerváltás idején, 1989–90-ben kezdődik a naplóm, amelyet régebben vezettem, nem túl rendszeresen. Előfordult, hogy hosszú hónapokon át nem foglalkoztam vele, aztán meg egy csapásra leírtam mindent, ami foglalkoztatott. Nemrég találtam meg az irataim között két füzetet, szerintem érdekes feljegyzések vannak benne. Ez pont azt az időszakot rögzíti, amikor azt hittem, fel is hagyok az irodalmi tevékenységemmel.

– Ilyesmit fontolgatott?

– Akkoriban nekem nem volt állandó munkahelyem. Valójában az életem során nagyon kevés olyan időszak volt, amikor fixen egy helyen dolgoztam. Az említett időszakban indult a Hitel, és mivel én mindig abba a szellemi körbe tartoztam, amelybe Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, felkerestem őket, hogy tudnának-e nekem valamilyen szerkesztői állást adni. Nem tudtak, be volt töltve mind. Anyám korábban egy zöldséges boltot vezetett, abban is segítettem neki, hogy valami jövedelemre tegyek szert, ebben az időszakban pedig Pestújhelyen Nádastó néven megnyitott egy vendéglőt. Ott lettem pultos, és ott töprengtem azon, hogy ha ennyire nem kellek sehol, akkor talán nem is kell ezt erőltetni.

– De végül visszatért az irodalomba…

– Szikszai Károlynak köszönhetem, aki egyszer beállított oda, és azt kérte, adjak egy interjút az ÉS-nek. Megkérdezte, hogy lehet, hogy egy olyan nagy reményekkel induló költő, mint én, most egy vendéglőben dolgozik? Erre visszakérdeztem, hogy miért, ezt a munkát ő méltatlannak tartja? Azt felelte, szó sincs erről, de hogy tudnám itt a tehetségemet kibontakoztatni, nekem az irodalommal kellene törődnöm. Egy kétoldalas interjút közölt velem a lap.

– Ez komoly elismerésnek számított.

– Így igaz, de Szikszai Károllyal nevettünk egy nagyot, amikor kihozta nekem a megjelent lapot. Ott volt az ÉS letéve a pultra, és a sorban állók közül egy férfi megkérdezte, belenézhet-e. Mondtam, hogy persze. Átlapozta, majd csalódottan közölte: „hát ebben még keresztrejtvény sincs”.

– Hogy került a versrovat élére az ÉS-nél?

– Ezt is Szikszai Károlynak köszönhettem, aki ezt megbeszélte Kovács Zoltánnal. Ezt az állást ők ajánlották fel, és engem ez nagyon meglepett. Akkoriban kezdett a magyar szellemi élet kettéválni, az irodalomban erősödött a népi-urbánus vita, és mindenki tudta, hogy én nem ahhoz a szellemi körhöz tartozom, amelyet az ÉS képviselt. Ők mégis rám gondoltak, és ez óriási lehetőség volt számomra. A kilencvenes években a versirodalomban még óriások voltak jelen: Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nemes-Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Csoóri Sándor, Tandori Dezső. Azonban nem mindenkitől sikerült verset kérnem a lap számára, mert – ahogy akkoriban mondták – nem voltak azonos platformon. Csoórit hiába kérleltem. A vége az lett, hogy én is megkaptam a magamét.

– Szóvá tették, hogy az ÉS-nél rovatvezető?

– Enyhén szólva. Csoóri, amikor megtudta, hogy ott vagyok, felhívott: „Erzsi, mit keres maga abban a kígyófészekben?” Aztán amikor végre megkaptam a József Attila-díjat a kilencvenes évek közepén, és az ÉS először közölt egy körkérdést arról, hogy irodalmi személyek mit szólnak a kiosztott díjakhoz, Tornai József olyasmit nyilatkozott, hogy „hát a Tóth Erzsi… nem is tudom… talán most, hogy odakerült az ÉS-hez…”. Ez nagyon rosszul esett.

– Az igaz, hogy önt többször terjesztették fel a József Attila-díjra, de csak a kilencvenes években kapta meg, mert politikai okokból mindig visszautasították?

– Igaz. Az én első kötetem, az Egy végtelen vers közepe 1979-ben jelent meg, az év legjobb első kötetének jelölte az Írószövetség. De amikor vonaton utaztunk többen a Győri Irodalmi Napokra, Fodor András megsúgta, hogy nem fogom megkapni a díjat. Megkérdezte, tudom-e, miért? Tudtam. A Fiatal Művészek Klubjában egy este én is aláírtam egy nyilatkozatot, hogy szolidaritást vállalok a Charta 77-tel. 1980-ban pedig részt vettem a fiatal írók szentendrei tanácskozásán, mint a Fiatal Írók József Attila Körének (FIJAK) tagja. Ennek a célja elvileg azt lett volna, hogy az irodalmi élet megújításáról beszéljünk, és nagyon sokan mondták el a véleményüket óvatosan, kerülve a politikát. Felszólaltam én is. Elmondtam, nincs rendjén, hogy nem olvashatok el bármit, amit szeretnék, Márai könyveit például külföldről, titkos úton kell beszereznem, ugyanígy a Nagy Imre élete és halála című kötetet is be kellett csempésznie valakinek, hogy hozzájussak. Hozzátettem: érdekes, hogy Kádár János 1956-os szerepe nem tisztázott, márpedig én tisztán szeretnék látni.

– Hogy úszta meg ezt ennyivel?

– Az mentett meg, hogy másnap a Szabad Európa Rádió idézte ezt, és ismételte is sokszor. A Kádár-rendszer ilyen esetekben eljátszotta, hogy nem bántja a saját ellenzékét. Szegény Pákh Tibort is, aki most, a napokban halt meg, és akit annak idején hosszú időn keresztül bebörtönözve tartottak és elektrosokkal kezeltek, mert a jogállamot követelte, őt is akkor engedték ki, amikor az ügyét elkezdte a Szabad Európa tárgyalni. De a rádió csak attól mentett meg, hogy bebörtönözzenek, a mindennapi életemet megkeserítette, hogy rengeteg lehetőséget elzártak előlem. Még munkát szerezni is szinte lehetetlen volt, mert a felszólalásom már torzított formában terjedt. A legtöbben azt hitték, én gyilkosnak neveztem Kádárt. Erről azért nem volt szó a felszólalásomban.

– Ezzel a priusszal hogy jutott ki az Egyesült Államokba?

– Terjedt a hírem, meghívtak a New York-i költészeti fesztiválra. Nem csak engem, Tolnai Ottót, Csoórit is, András Sándort, Eörsi Istvánt is. Én addig csak szocialista országokban jártam, még Bécsben sem voltam, és akkor rögtön Amerikába! Fantasztikus volt. Viszont nagyon érdekes következtetésre jutottam, amikor hazatértem.

– Mi volt az?

– Megfagyott körülöttem a levegő, ezt éreztem. Rájöttem, hogy az engem közvetlenül körülvevő emberek azt hitték, én beépített ember vagyok. Nem értették, hogy lehet az, hogy Kádárt szidom, és nem büntetnek meg, sőt ki is engednek Amerikába? Magyon rossz volt ezt megélni. Nem is értettem, miért gondolják ezt, hiszen mindenki tudta, hogy amit gondolok, azonnal megírom versben. Politizáltam a verseimmel.

– A pályakezdéséről eddig nem beszéltünk. Huszonhét éves volt, amikor az első kötete megjelent. Miért ilyen későn?

– Mert későn kezdtem el verseket írni.

– Pedig azt fiatalon szokták elkezdeni.

– Nekem nagyon sokáig eszembe sem jutott. Érdekeltek a művészetek és rengeteget olvastam, de nem terveztem, hogy költő leszek. A középiskola után a közgázra kezdtem járni, ott léteztek olyan szellemi körök, amelyek inspiráltak. Volt egy nagyon jó filmklub, meg egyáltalán: érezni lehetett a szellemi pezsgést. Aztán eljött egy pillanat, amikor tollat ragadtam, és ontottam magamból a verseket. Pedig akkor már a diplomamunkámat kellett volna írnom. Azt is megírtam, diplomám is van, dolgoztam is közgazdászként, de beszippantott az irodalom. Nagy Gáspár már a pályám elején komoly pártfogóm volt, és Kormos István döntött úgy, hogy kiadja az első kötetemet.

– Mi lesz, ha elnyeri a Prima Primissima-díjat?

– Nagyon fogok örülni neki. Komoly kitüntetésről van szó, már maga a jelölés is megtiszteltetés. Érdemes megnézni, kikkel „versengek” ezért az elismerésért. Szóval biztosan boldog leszek.