Márta Istvánt dédnagymamája indította el a végtelenbe vesző útra (1.)

– Mikor ismerték fel a szülei, hogy érdemes lenne a zenei pálya felé fordulnia?

– Ez véletlenszerűen történt, mert a dédnagymamám a végrendeletében meghagyta, hogy egy zongorát vásároljanak nekem. Ő egy kiskunsági faluban élő egyszerű asszony volt, de a végrendelete szentnek számított, így a negyven négyzetméteres kis szolgálati lakásunkban kellett elhelyezni a hangszert. Ha már van egy zongora, akkor meg kell tudni, mire jut a gyerek vele, ezért a Kodály által alapított Lórántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába írattak be a szüleim, ahol nagyon jó zongoratanárnőm volt Schweitzer Katalin személyében.

– Mikor tűnt fel, hogy az átlagosnál több tehetsége van a zenéhez?

– Azt a pontot nem tudom, én mindössze szerettem rögtönözni, improvizálni. Az általános iskolában a szünetek idején lehetett tőlem kérni különféle stílusú zongoradarabokat.

Egyszer csak el kezdtem lejegyezni ezeket a kis próbálkozásokat, amiket aztán megmutattam azoknak a zeneszerzőknek, akiknek a fiai az osztályunkba jártak. Sugár Rezső és Sárközi István is biztatott, hogy menjek a konzervatóriumba. A konzival megkezdődött az az út, amely szinte nyílegyenesen jelölte ki számomra, hogy zeneszerző legyek.

Márta István az október 11-i koncertre készül Szirtes Edina Mókussal

Fotó: MH/ Hegedüs Róbert

– Milyen emlékképei maradtak Kodályról?

– Ez az iskola egy kiemelt hely volt, ahová a világ legismertebb zenei nagyságait hozták el, hogy bemutassák számukra, miként működik a gyakorlatban a Kodály-módszer. Pablo Casalstól Hacsaturjánon át Sosztakovicsig járt nálunk mindenki. Nem igazán fogtuk fel, hogy korszakalkotó nagyságok ők, számunkra csak öreg emberek voltak, akiknek az érkezésekor nem lehetett viccelődni. Kodály is csak egy bácsi volt számunkra, aki viszont néha meglepetéseket okozott. Egyszer az ablakból láttuk, amint az öreg a iskola előtt téblábolt, kereste, hol juthatna be, mert a főkaput tanítási időben zárva tartották. Kopogott az ablakon, hogy a folyosó végén nyissuk ki neki az ablakot, és azon lopódzott be. Egyszerűen tudni akarta, hogy akkor is úgy működik az iskola, ahogy ő azt elképzelte, ha előre nem jelenti be az érkezését. Beült egy-egy órára, belehallgatott, aztán elment.

– Teljesen egyenes volt az út a konzervatórium, majd a Zeneakadémián át a zenei pálya felé?

– Elvben egyenes volt, de én kanyarokat tettem bele, mert az a fajta nyitottság, amiben én élni akartam, sokszor vitt zsákutcába, vagy konfrontációhoz vezetett. A konzervatóriumban már az első félévben megbuktam főtanszakból, mert a tanárom szerint tehetséges voltam ugyan, de vagy egyes vagy ötös volt a teljesítményem, mert soha nem azt csináltam, amit mondtak. Később ugyan megjavultam, és ötös lettem, de ez a fajta nyitottság mindig megmaradt, és nem csak a zene iránt, sőt egy időben el is csábított a zenétől. A Zeneakadémia elvégzése után nem az előre kijelölt zenei pályát választottam, inkább „utaztam” a különféle műfajok között, és utaztam az akkori világ megengedett helyeire, mert a Zeneakadémia miatt nem kaptam útlevelet Nyugatra, csak a szocialista országokba mehettem.

– A zeneakadémiások nem kaphattak nyugati útlevelet?

– Sok esetben megfoghatatlan volt, hogy az állam miként gondolkodik. Hivatalosan nem indokolták, de minden Nyugatra is érvényes útlevélkérelmemet elutasították. Úgy gondolom, azért nem kaptunk – sok társam járt hasonló cipőben –, mert az állam elég sok pénzt fektetett bele a tanulmányainkba, és azt vallották, jobb, ha itthon maradunk, nehogy disszidáljunk!

Nem ez volt az egyetlen agyrém akkoriban, mert például azóta sem tudom, miért kellett marxista zenetörténetet tanulnunk.

– A marxista zenetörténetben megjelent a munkásmozgalom?

– Őszintén szólva fogalmam sincs, mert nem figyeltem oda, nem érdekelt. Az órákra bejárhattam, mert az indexemet aláírták. Egyébként egy neves zeneszerző tartotta az órákat.

Az, hogy egy zeneakadémista miért lövöldözik, az már egy másik kérdés, azóta sem lövöldöztem. Persze, nagyon sok hasznosat tanultunk a Zeneakadémián. Sugár Rezsőnél és Petrovics Emilnél diplomáztam zeneszerzésből, és nagyon jó, biztos alapokat kaptam, hangszerelés, prozódia tekintetében, de akár a kórusgyakorlatoktól kezdve a népzeneoktatásig.

– Láttam olyan kiadványt, amelyben az egyik fényképen éppen népzenét gyűjt Moldvában. Ebben a Kodály-hatás vagy az akkoriban kibontakozó táncházmozgalom inspirálta?

– Logikus lenne, de lényegében egyik sem. Mint fiatal lázadó éppen abban a közegben mozogtam, ahol a népzene volt a legkevésbé érdekes. Akkoriban sokat jártam Kolozsvárra, és az egyik barátom, Selmeczi György zeneszerző felvetette, hogy körbevisz a Székelyföldön. Ott hallottam először énekelni „élőben" egy öreg bácsit, akinek köszönhetően belém villant, hogy nem is olyan hülyeség ez a népzene, mint ahogyan nekem tudományos szempontok alapján oktatták. Egy fantasztikus zenei élményben volt részem, ami csodálatosan tisztán szólalt meg. Hazatérve elkezdtem utánanézni, és a Zeneakadémia Könyvtárában kezembe került Domokos Pál Péter 1931-es A moldvai magyarság című könyve, ami hirtelen a bibliám lett, mert ott Kodály és Bartók soha nem gyűjtött. Ezen felbuzdulva 1973-ban két barátommal nekivágtam Moldvának, és egy Trunk nevű községben kötöttünk ki, és ahol egy kis kezdetleges kazettás magnóval és egy nyolcmilliméteres filmfelvevővel elkezdtem gyűjteni az anyagot. Olyan fantasztikus régi stílusú népdalokat, balladákat, egyházi énekeket sikerült összegyűjtenem, amelyek egy időutazást tettek lehetővé. Sajnos az akkori abszurd Ceausescu-időszak nem tette lehetővé a folytatást, hogy egy összehasonlító elemzést végezzek a Domokos Pál Péter feljegyzései óta eltelt időszak változásairól.

Hozzáteszem, hogy később, 1988-ban ki is tiltottak Romániából az első segélykoncert rendezése miatt.

– Szokatlanul fiatalon, már 1987-ben, 35 évesen Erkel Ferenc-díjban részesült. Minek köszönhette ezt az elismerést?

– Elég sokat szerepeltem, és akkoriban tendencia volt a fiatalok helyzetbe hozása. Kroó György zenetörténet professzorom kedvelt engem, és amikor a Magyar Rádióban felvették egy darabomat, nagyon jó kritikát kaptam tőle. Majd elnyertem egy párizsi zeneszerzői díjat is, ami akkor nagy dolognak számított.

– Zenészként leginkább a Mandel Quartettel és a Cseh Tamással közös koncertjeivel vált ismertté. A historikus zene és a modern városi dallamok hogyan hozhatók össze?

– A nyolcvanas évek elején, közepén hihetetlen színes volt a kulturális élet, nem csupán a rock- és a beatzene volt népszerű. Az irodalmi élet, a képzőművészet, a filmművészet egy zárt, de komplex világot alkotott. Akkor még működött a három T, azaz a tiltott, tűrt, támogatott kultúra, és inkább már a tűrtek felé ment a világ, illetve úgy tűrtek meg, hogy tudták azokat a helyeket, ahol meg lehetett tűrni őket. Voltak helyek, ahol nemkívánatosak voltak ezek a fiatal alkotók, de máshol szerepelhettek, persze komoly megfigyelés mellett. A Fiatal Művészek Klubja is ilyen találkozóhely volt, de mindenki tudta, hogy minden harmadik ember beépített. Néha, néha elvittek egy-egy embert, de ez már nem az ötvenes évek volt. Az Egyetemi Színpad és a Közgáz Klub volt a másik két befogadó, ikonikus helyszín, amelyek azért jól ellenőrizhető helyek voltak a hatalom számára. Az igazán zavaró egyéniségeket, mint amilyen Halász Péter és társulata volt, szépen eltávolították az országból.

A Mandel Quartet egy egészen más világ volt, egy középkori, reneszánsz és barokk zenét játszó együttes. Ott alázatosan interpretálnom kellett a több esetben is leírt kottafejket, mint csembalista és ütőhangszeres. A Quartetnek azt köszönhetem, hogy a fél világot sikerült bejárnom, többek között a moszkvai Világifjúsági Találkozóra is elhívtak bennünket, amiben a legemlékezetesebb az volt, hogy megmutatta, miként ne találkozzon a világ ifjúsága. Még a magyar kulturális csoport is két külön szállodában volt elhelyezve, de nem látogathattuk meg egymást. Moszkvát sem hagyhattuk el. Mi megtettük, és hatalmas botrány lett. Egy taxival a zvenigorodi kolostorokhoz mentünk, ám amikor kijöttünk, a taxis helyett a rendőrök vártak, és komoly bonyodalmak támadtak, mert mindezt úgy magyarázták, hogy ezzel a kirándulással aláástuk a szovjet–magyar barátságot. A historikus zene előadása körül akkoriban komoly viták voltak. Írtam két vagy három darabot a Quartettnek, ami lényegében arról szólt, hogy régi hangszerekkel új zenét hoztunk létre. Ez Németországban meg is jelent lemezen Alte und neue music címmel. A népszerűségünk oka az lehetett, hogy nem korhűségre törekedtünk, elég nehéz is megmondani, mi az a korhűség, hanem jó kedvvel közvetítettük a régi világ hangjait.

– Az törvényszerű volt, hogy később eltávolodott a zeneszerzői pályától?

– Valószínűleg, mert annyi elképzelés dolgozott bennem, hogy egy fenékkel legalább négy-öt széken akartam ülni. Persze, volt amikor leestem, és a sok szék közé kerültem. Rengeteg sikerem és hullámvölgyem volt, de a zsákutcákról nem szívesen beszélek, viszont mindegyik zsákutcából tanultam is valamit. Az időmet és az energiáimat soha nem tudtam egy dologra koncentrálni, ami nem feltétlenül előnyös, ám én elfogadtam, és sokan mások is elfogadták, hogy ilyen vagyok. Állandóan útközben voltam, de éppen azt szeretem, amikor „útközben vagyok”. Kapolcs is ilyen, bár maga a település lakosságával, történelmével nem enged el.

Folytatjuk.