Művész páholy
Márta István Kapolcson találta meg, amit lelke mélyén keresett (2.)
A közösségszervező a Művészetek Völgyével lendületet adott a településnek, de ettől a forgatagtól félti is – Interjú
Folytatás.
– Kapolcson tudott gyökeret ereszteni?
– Ez is benne van. A Káli-medence felkapott helyeit, Kővágóörsöt, Köveskált az én drága művészbarátaim, például éppen Cseh Tamás már felfedezte. Kezdetben feleségemmel még azon gondolkodtunk, hogy ott keresünk házat, de valahogy a sors úgy hozta, hogy 1983-ban egy völggyel odébb, Kapolcson találtuk meg azt. Elvileg Évával azért vettük, hogy el tudjunk vonulni a világtól, ha lehet… Ehhez képest úgy adódott, hogy a világ jött hozzánk.
Egy természeti katasztrófa vezetett a változáshoz
– Mivel szippantotta be Kapolcs?
– Bárhol voltam, soha nem voltam kívülálló. Mindig meg akartam ismerni azt a közösséget, ahol vagyok, de célom volt az is, hogy engem is megismerjenek. Ha tudtam abban a közösségben valamit csinálni, akkor azt megcsináltam. Kapolcs egy ilyen hely volt. Sűrű kocsmai berúgások, sakkbajnokságok közepette egyszer csak megszületett a Kapolcsi Művészeti Napok. Ez nem csak nekem köszönhető, hanem annak a közegnek, ami ott 1989-ben körbevett bennünket meg annak a természeti katasztrófának, ami akkor történt, a patakból elment a víz. Egy nagyon furcsa történelmi pillanat volt, mert már nem volt gazdája a falunak, négy további településsel együtt Monostorapátihoz tartozott, ráadásul a nagyvázsonyi kis-Moszkva, ahol az orosz katonai támaszponton nukleáris robbanófejeket is tartottak, elég közel esett, és nem szerették a közeli településeken a nyüzsgést.
– Ennek ellenére nyüzsgést indított Kapolcson?
– Nem rendszert akartam én váltani, hanem a Mandel Quartettel Németországban tapasztaltakat itthon kipróbálni. Németországban nem csak koncerttermekben léptünk fel, hanem templomokban, múzeumokban és udvarházakban. Sok olyan hely volt, ahol a gazda csinált egy régi zenei koncertsorozatot. Kis színpadot, öltözőt csinált, reggelit, vacsorát adott, jegyet árusított, és 30-40 kilométeres körzetből a településekről jöttek a polgárok. Na, ez inspirált engem, hiszen templom volt, malom volt, színpadnak alkalmas pajták, csűrök is voltak. A falu megújulását szerettem volna látni.
– Kapolcson esetleg őszintébben lehetett megnyilvánulni, mint Budapesten?
– A főváros a városokon belül is egy buborék volt, bár akkoriban ezt a kifejezést nem használtuk, de a falu egy teljesen másként élő közeg.
Teljesen más mentalitású emberekkel, kultúrával, majdnem ugyanaz volt az érzésem, mint a csángóknál Moldvában. A falu fölfedezésének az érzése, ami nemcsak a környékre, a tájra korlátozódott, hanem az emberekre is kiterjedt.
Egy víz- és gázvezetékszerelő élete, problémái, boldogsága, az fényévnyi távolságra volt a pesti belvárosi élettől. Általában ilyenkor a helyiek és az adott faluban élők bezárkóznak, én pedig nagy tiszteletben tartva a szokásokat, a hagyományokat és a belső viszonyokat megkeresem a helyem. Néhány év alatt kivívtam magamnak azt a rangot, hogy ez a pesti művész is egy ember, vele is lehet sakkozni, sörözgetni, ráadásul dolgozik is a faluért. Megtaláltam a helyem a faluban. Húsz, huszonöt év után már volt, aki tősgyökeres kapolcsiként említett. Minél inkább jó szavakat kaptam, annál inkább új dolgokon törtem a fejem, többek között a helyi értékek felfedezésén, megmentésén. Két múzeumot hoztunk létre, egy XVIII. század végi kovácsműhely-lakóházat és a falumalom-múzeumot, vezetem a helyi értéktárat. Az a falu, amely a rendszerváltás után elvesztette az iskoláját, postáját, egyre kevesebb ember élt itt, egyre kevesebb ember járt templomba, és most azzal nézünk szembe, hogy felkapott hely lett Kapolcs. Ez új kihívásokat jelent, hiszen az emelkedő ingatlanárak az itteni fiataloknak nagy problémát jelentenek. A Művészetek Völgyének hatalmas látogatottsága jó a falunak, de célunk a szelíd turizmus folyamatos fenntartása. Mezőgazdaság alig van, ipar nincs, eljárnak máshová dolgozni a faluban élők, és főleg nyugdíjasok élnek itt. Most lett különösen jelentős szerepe a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletnek, amit 1989-ben alapítottam.
Gyűrűfű az örök emlékeztető
– A közbeszédben Kapolcs és a Művészetek Völgye összeolvadt. Ez büszkeséggel tölti el, vagy inkább ennek a veszélyeit látja?
– Kettős érzés dolgozik bennem. Amikor a fesztivál fellendülése után sokan arról beszéltek, hogy Kapolcs maga a Kánaán, akkor óvatosságra intettem mindenkit, mert nem tudom megmondani, hogy a fesztivál jót vagy rosszat tesz a faluval. Ezt majd ötven év múlva lehet megítélni, amibe mi már nem látunk bele. Annál biztos jobb, mintha a falu kihalt volna. 1984-ben egy hanglemezen meg is fogalmaztam azt, hogy itt a világvége Kapolcson. Szeretetre méltó emberek, csodálatos táj, de nem látszott a jövő. Mint Moldvában, amikor egy több évszázados kultúra végét láttam. Kétszer is jártam Gyűrűfűn, a kihalt településen, ami szörnyű látvány az üres házakkal, elhagyott udvarokkal.
A Kapolcs riadó, támad a szél! hangnaplómat két évig csináltam a helyszínen művészbarátaimmal, ami erről a problémáról szól. Cseh Tamástól Dés Lacin és Nagy Ferón keresztül a Mandel Quartetig sokan jöttek, hogy a stúdió helyett egy élő világban készüljenek a felvételek, de ez az elmúlásról szólt, amitől nem megy előbbre a világ. A kapolcsiak azonban élni akartak.
Amikor a vízvezeték-szerelő haverom elkezdett Faludy-fordítású Villon-verseket szavalni, akkor jól mutatta azt az erőt, ami itt lappang. A nagy rendező nem én vagyok, hanem a Jóisten. Ezért csináltuk meg a fesztivált, ahonnan egyenes út vezetett a jelenbe.
– A Jóisten volt a rendező, amikor a zenei pálya és a Művészetek Völgye mellett az Új Színház igazgatója lett 1998-ban?
– Úgy éltem meg. A színház vezetést nem a főiskolán lehet megtanulni, sőt azt sehol nem lehetett tanulni. Akkoriban már úgy választottak színházigazgatót, hogy az valamiféle menedzser is legyen. Már a főiskolás korom óta érdekelt a színház. Magyarország összes színházában jártam, mint zeneszerző, zenei szerkesztő, némelyekben még zenei vezető is voltam. Amellett, hogy a színházi zenékkel foglalkoztam, a színházak működését is figyeltem, megismertem a munkaköröket, az ügyelőktől a díszítőkig, beszélgettem a gazdasági igazgatókkal is, hallatlanul érdekelt, mi történik a háttérben. Egy darab bemutatója előtt nem értem be annyival, hogy írtam egy kottát, aztán használjátok egészséggel, hanem az olvasópróbáktól a bemutatóig folyamatosan ott voltam. Azt tudtam, hogy színész biztosan nem leszek, mert arra alkalmatlan vagyok, de a rendezés mindig is izgatott. Meczner Jánostól, az akkori Arany János Színház igazgatójától kaptam egy lehetőséget a rendezésre. Elővettem Lorcának a Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben című drámáját és egy orosz szerző, Alekszandr Blok Komédiásdi művét. Addig ügyeskedtem, amíg dramaturgiailag és szerkezetileg a két egyfelvonásos darabot összehoztam.
A Jóistenben mindig bízhatott
– Saját rendezéséhez zenét is írt?
– Ez egy érdekes helyzet volt, mert ha felkérek valakit, akkor nagyképűnek tűnhettem volna. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy gyakran a rendezők megúszásra használják a zenét. Akár az átkötéseknél, akár a színészekkel van valami probléma, sok esetben hallottam, hogy csináljak oda valami zenét, és az majd elviszi. A bemutató után megkeresett Balikó Tamás, aki a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója volt, és felkért a Kabaré megrendezésére. Az már nagy falatnak tűnt, nem egy kamaraszínházi próbálkozásnak. Csak annyit írt elő, hogy mikor legyen a bemutató, és mennyiből gazdálkodhatok. Nekem pedig annyi kikötésem volt, hogy élő zene legyen, az eredeti zenekari felállásban, ami komoly megerőltetés egy színháznak, de ebből nem engedhettem. Ahogy a dramaturgián is finomítottam, hogy levegyem róla azt a kis hollywoodi mázt, de ennek a jogi oldalát intézze el a színház.
– Mit szólt hozzá?
– Belement, és akkora siker lett a darab, hogy utána megkért a Hegedűs a háztetőn megrendezésére is.
– Innen már törvényszerűen vezetett az út az Új Színház igazgatói székébe?
– Majdnem, mert hamarosan elérkezett az az idő, amikor Ács János barátom, aki az akkori Új Színház főrendezője volt, arra kért, hogy induljak az igazgatói pályázaton. Sok probléma volt a színház körül, de már minden területtel tisztában voltam.
Megpályáztuk, nyertünk, és tizenkét csodálatos évet töltöttem ott igazgatóként egy megismételhetetlen, fantasztikus csapattal: Eperjes Károlytól, Gáspár Sándoron, Bánsági Ildikón, Nagy-Kálozy Eszteren át Hirtling Istvánig egy szédületes társulat volt, akiknek a többségét én hoztam oda Szolnokról, mert akkor érdekes módon Budapesten többen is persona non graták voltak.
Volt kilencvenkilenc bemutatónk, rengeteg magyar darab szerepelt a repertoáron. Az avantgárdot képviselő Halász Péternek is helyet biztosítottam. Külföldön jártunk, évadnyitó bulikat tartottunk a Paulay Ede utcában. Megjelentettem a színház teljes történetét, ami 1907-ig nyúlik vissza, amikor Lajta Béla tervei alapján elkészült a furcsa szecessziós épület, a Parisiana mulató, ám 1949-től a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház is itt működött. Hányatott, de változatos története van a létesítménynek. Talán azért is nőtt a szívemhez, mert egy igazi útkereső létesítmény, mint amilyen magam is vagyok. Akkor úgy gondoltam, rátaláltunk az útra, de aztán a színház és az az én életem útja is fordulóhoz érkezett. Ismét csak a Jóistent említhetem, aki úgy gondolhatta, legyen vége valaminek, és kezdődjön egy új, ez lett a pécsi Zsolnay kaland.
– A Zsolnay kalandot utólag hogyan értékeli?
– Tudom, hogy én említettem ezt a kifejezést, de egy kalandnál sokkal több volt ez, hiszen hatalmas felelősséggel járt. Abban az értelemben volt kaland, hogy nem egy jól bejáratott utat kellett folytatnom, hanem egy új, ismeretlen kihívás várt rám. Az akkori városvezetés szinte „lecsapott” rám, mert még az Új Színház igazgatója voltam, amikor megkerestek, hogy ha úgy alakul, akkor elmennék-e a Zsolnay Örökségkezelő Nkft-t vezetni. Történetesen képben voltam, hiszen 2009-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében kivittek a Zsolnay Kulturális Központ építkezéséhez, ahol leesett az állam. Én, aki világlátott ember vagyok, elámultam azon, amit ott láttam. Ehhez pedig még hozzátartozott a Kodály-központ is, amely szintén egy fantasztikus hely, páratlan az akusztikája. Az álom öltött ott testet. Páva Zsolt biztatására vállaltam, mert a színház az egy dolog, de a Zsolnay Örökségkezelő egy kulturális „holding” volt. Egy nyolc műemléképületből álló történelmi helyről beszélünk a volt Zsolnay-gyár területén, továbbá a Kodály-központ, ami hangverseny- és konferenciaközpont, és ehhez hozzájöttek a IV. századi ókeresztény sírkamrák. Ez egy életformaváltást követelt meg, ezt nem lehetett Budapestről vezetni, le kellett költöznünk Pécsre. Nagyjából készen álltak az épületek, de tartalommal kellett megtölteni a kulturális negyedet. Kitaláltam a Zsolnay-fesztivált, kitaláltam a gyerekeknek szóló Szamárfül-fesztivált, a tereknek a használatát, az egésznek az arculatát, marketingjét, és közben lázasan beletemetkeztem a Zsolnay család mellett az összes korabeli pécsi manufaktúra tanulmányozásába, hiszen pezsgőgyártás, orgonaépítés, és tucatnyi izgalmas vállalkozás működött akkor Pécsett. A millennium idején ez a város egy csodálatos ékszerdoboz volt. Persze, nem volt könnyű dolgunk, meg kellett harcolni azért, hogy az emberek kijöjjenek ide, hiszen a Zsolnay-negyed kívül esik a belvároson.
Annyira elismertek, hogy végül a professzorok tanácsa a tiszteletbeli tüke címmel tüntetett ki, ami óriási megtiszteltetés, hiszen eredendően azoknak járt, akik legalább három generáció óta laktak a városban, és a Mecsek oldalában szőlővel, házzal rendelkeztek.
A Pécsért megszállottan folytatott munkámat ismerték el ezzel. Végül innen mentem nyugdíjba. Közben még csináltam egy kis fesztivált az Ormánságban, ami a legelhagyatottabb vidéke Magyarországnak, viszont lenyűgözően összetartóak és kreatívak, feledhetetlen élmény volt velük dolgozni.
– Hogy érzi, az úton hol tart, a Jóistentől mihez kérne még erőt, egészséget?
– Elsősorban ahhoz, hogy ne álljak meg az úton, hogy ez a permanens utazás folytatódhasson. Ne kelljen az ötleteimet elsorvasztani! Legyen a következő időszakom is legalább annyira kiismerhetetlen és változatos, mint a korábbi évtizedeim! Kapolcs ne váljon urbánus hellyé, és a család maradjon így, ahogy van, csak gyarapodjon!
(Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.)