Juhász Ferenc és Hantai Simon varázsköre a kor tükrében

A Kieselbach Galéria kiállításán bemutatják a költő kapcsolatait és ismerőseinek képzőművészeti alkotásait is (Fotó: Nagy Balázs)

Farkas László, Juhász Anna és Kie­selbach Tamás a kurátora annak a rendhagyó kiállításnak, amely Juhász Ferenc költő alakját idézi fel a művészbarátok – elsősorban Hantai Simon – tükrében, Élő búcsú címmel a budapesti, Szent István körúti Kieselbach Galériában. A szokatlan koncepciójú tárlat nem az első hasonló vállalkozás: 2008-ban El Kazovszkij képzőművész-költő emlékére rendeztek hasonlót.

A tárlat fókuszában a 2015. december 2-án elhunyt Juhász Ferenc művészete áll, illetve ötven olyan Hantai Simon-kép, amely még nem volt látható kiállításon.

Mesék a művészetről

Mindketten Bián születtek, a két világháború között, s bár az 1922-es Hantai mintegy öt és fél évvel volt idősebb Juhásznál, már gyerekkorukban barátságot kötöttek, s ez a barátság kitartott a háborún át Hantai disszidálásán túl is, az ő 2008-as haláláig. Ahogy Juhász írja: „Verseimet elsősorban Hantai Simonnak mutattam, aki gyermekkori barátom volt. Öt évvel idősebb volt nálam. (…) Segített kialakítani az életemet és a szellemiségemet.” Hantai tette lehetővé a szegény körülmények közül jövő Juhásznak, hogy bejárjon a Képzőművészeti Főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra, s ő adta a kezébe először Spenglert, Kantot, Freu­dot, beszélt neki Dantéról, Baudelaire-ről, Babitsról, az egyiptomi, az etruszk művészetről, Michelangelóról, Picassóról és Proustról.

Semmi sem fekete-fehér

Hantai 1948-ban végzett a főiskolán Aba-Novák és Kontuly Béla tanítványaként, s még abban az évben elhagyta Magyarországot feleségével együtt. Nem csoda: ez volt az az év, amikor egyértelművé vált, hogy Európa mint orientációs irány helyett a szovjet szellemiség lesz az uralkodó – ebben az évben kellett feloszlatnia magát az Európai Iskolának is, amelynek olyanok voltak a tagjai, mint Bálint Endre, Barcsay, Egry, Korniss Dezső, Kassák Lajos és a később szintén Franciaországba távozó Rozsda Endre, és szocreálba borult a hivatalos magyar festészet 1957-ig, a tavaszi tárlatig.

Hantait már 1953-ban felfedezte André Breton, s önálló kiállítást szervezett neki a Galerie Á l’ Etoile Scellée-ben. Ebből az időszakból származnak a kiállítás elején felvonultatott munkák, a legkorábbi az 1947-es bohócalak, míg egy másik falon 1950 és 1953 közötti kisméretű kompozíciók kaptak helyet. Érdekes lehet az 1958-as, az Écriture Rose (Rózsaszín írás) című kép mint a korszakhatár megszületése előtti Hantai-oeuvre jelen lévő darabjainak, illetve a tárlaton néhány más 1958-as, már jellegzetesen „hantais” kompozíciónak az összevetése. Mint ahogy az is, hogy az ugyanebben az időben a Rákosi-féle kultúrpolitika által felkarolt, 1951-ben a frissen alapított Kossuth-díjjal elismert fiatal költőzseni, Juhász Ferenc miként jelenik meg a másik jó barát, Csernus Tibor festőművész 1954-es vásznán. Vele, a később szintén disszidáló alkotóval Juhász ugyanúgy barátságot ápolt, mint Hantaival, padtársak voltak a kereskedelmi középiskolában. „Az ő apja vasas volt, az enyém kőműves” – írja a költő, aki feleleveníti, hogy épp a Tékozló országot írta 1954-ben, amikor modellt ült a képhez.

Ellentmondás nélkül

„Aztán 1956. Aztán nagy szegénység, szinte nyomor. Aztán Csernusék Párizsba mentek. Írtam levelet Hantai Simonnak: fogadja úgy Tibort, mintha én lennék. Így is történt. Hantai nem vacakolt” – írja Juhász.

Aligha lehet egyszerűbben elmesélni annak, aki nem élte meg a korszakot, hogy semmi sem fekete és fehér. Hogy a hatalommal, a helyzettel való „szembenállás”, az ország kínálta gyakran szűk tér el nem viselése, illetve az „együttműködés”, a maradás közti ellentmondás nem feltétlenül képeződik le a művészek közti kapcsolatrendszerben. És azt is érdemes tekintetbe venni, hogy míg festeni a világ tetszőleges pontján lehet, írni, magyarul, mégiscsak itthon érdemes, ahol nem hull le nevedről az ékezet.

Szép tárlatrendezői gesztus, hogy a hatvanas-hetvenes években keletkezett Hantai–munkákkal szemben helyezték el az ugyanezen időszakban Magyarországon megjelent Juhász Ferenc-műveket, amelyek közül nem egynek a borítóján épp Hantai munkája szerepel.

A Hantai-etűdök és kompozíciók között megjelenő, jellegzetes, meggyűrt vásznakra felrakott színfoltok mellett ott vannak a rózsaablak- motívumot újraértelmező munkák, szemben velük pedig három, 1960 és 1963 között keletkezett nagyobb mű, míg a következő szekcióba vezető ajtó mellett egy-egy nagyobb, kalligráfiá­vá tisztult 1957-es és 1958-as munka kapott helyet.

Feszegetni a korlátokat

Külön blokkban rendezték el a többi képzőművész Juhász Ferencről készült portréit, Konok Tamás 2009-es képére Szántó Piroska vélhetően korai – évszám nélküli –, a fehér sálra és a fekete, torzonborz hajra mint jelre egyszerűsített arcképe felel, Fehér László 2016-os munkáján a gesztust kapta el, de itt van a jó barát, Ferenczy Béni munkája is. Juhász Ferenc, ahogy e sorok írójának elmesélte, az 1956-os forradalom egy részét Ferenczyék ablakából nézte végig, jobb híján ugyanis hozzájuk menekült be ezekben a napokban, miközben első felesége szanatóriumban volt.

Külön szekció eleveníti fel Juhász Ferencnek az Új írás élén végzett tevékenységét. A teremben ismét leckét kapunk a korszakról.

Az 1956 utáni enyhülés idején, 1961-ben indult lapot Illés Lajos, Váci Mihály és Pándi Pál szerkesztők keze alól bocsátották útjára. Juhász 1974-től vezette, és nemcsak a képzőművészeknek adott teret – a remek borítókkal megjelenő lap számaiból külön falat láthatunk a tárlaton –, de a fiatal írókat is felkarolta, amellett, hogy az idősebbektől is közölte a korszak korlátait feszegető műveket. Itt jelent meg évek után először Szentkuthy Miklós hosszabb írása, Kenyeres Zoltán esszéje Hamvas Béláról 1976-ban (!), közölt tanulmányt Márai Sándorról. Kisebb botrány nézett ki akkor is, amikor a Pályám emlékezete sorozatban – amely Nagy László írásával indult – leközölte Csurka István visszaemlékezését, amely érintette az 1956-os forradalmat, noha nem nevesítette. Szintén ő közölte – Simonffy András javaslatára – a pályakezdő Esterházyt, Baka Istvánt, Nagy Gáspárt és Spiró Györgyöt. Sőt Hajnóczy Pétertől a Halál kilovagol Perzsiából című kultuszkönyvet – teljes terjedelmében – és Temesi Ferenctől a Port részletekben.

Miközben olyan életművet hozott létre, amely a magyar irodalom egyik legegyénibb teljesítménye – és amelyet egy időben Nobel-esélyesként emlegettek.

Sokféle történelem

A tárlat rendezői nem kerülik meg Juhász Ferencnek a politikával és Aczél Györggyel való viszonyát sem: „A töb­- bi író rendszerint engem küldött hozzá kéréseivel, amiért én, bevallom, mérges is voltam. (…) Manapság az emberek mindent feketének vagy fehérnek látnak. Így van ez Aczél György megítélésével is. Aki nem élt akkor, nem élt azok között a viszonyok között, nem tudja, mit beszél” – írja a költő. Az idézet egy olyan falon szerepel, amelyen mások mellett Ottlik Gézával, Weöres Sándorral, Réz Pállal és Kassák Lajossal szerepel együtt Juhász, Nagy László róla készült rajza, Kass János Juhász-verssorokkal teleírt fejszobra és Melocco Miklós Juhász-szobra mellett.

„Nem éltünk egymástól késpengével elválasztva” – mondta egyszer egy régi nyáron Juhász Ferenc, amikor arról faggattam, hogyan is nézett ki a Kádár-kor egy művész szemével. Hogy a Hamvas-féle belső emigráció, a Hantai- vagy Márai-féle tényleges emigráció vagy netán a gúzsba kötve táncolás volt-e a járhatóbb és értelmesebb út. Nemcsak azt tudta elmondani, hogy neki, aki nyolcévesen már aratott, miközben a háború előtt alig-alig éltek meg tüdőbeteg apja és napszámos anyja jövedelméből, mit adott az új kor, és milyen súlyt jelentett neki a szinte kölyökként átvett Kossuth-díj, és aztán a magyar kulturális életben neki kiosztott, általa vállalt szerep, de azt is, hogy sokféle magyar történelem rajzolódik ki a sokféle sorsból – és nincs egyetlen érvényes.

A műnek viszont érvényesnek kell lennie, a mű kizárólag a mű minőségével mérhető. Akár a világhírű festő, az aukciók sztárja, Hantai munkájáról van szó, akár a csak magyarul élvezhető és olvasható zseniális költői univerzumról, Juhász Ferenc életművéről. És ennek, ha tetszik, ha nem, semmi köze a politikához, a politikai hitvalláshoz, sem a kulturális életben betöltött szerephez.

A tárlat utolsó szekciójában Juhász Ferenc Mandula utcai otthonát idézik meg falnyi fényképek és berendezési tárgyak.

Önmagán jóval túlmutató tárlat született a Kieselbach Galériában.