Kultúra
Züzü, Marili és a kenyérevő gyermek
Séta Szőnyi István érzékeny portréi és Kálmán Kata nyomorgó alakjai közt – Ikonikus fotók, nosztalgia és kiszolgáltatottság

Utoljára 1940-ben volt olyan tárlat, amely a gyermek ábrázolását mutatta be a magyar művészetben. Talán nem véletlenül: az egyik legpatriarchálisabb berendezkedésű európai országban, Magyarországon nemcsak a női művészek szorultak háttérbe évtizedeken át a köztudatban – ez nem azonos a szakmai recepcióval –, de nemegyszer úgy tűnik, mindaz, ami túlvan a férfiak uralta társadalmi-politikai térre reflektáló, azzal kölcsönhatásban álló műalkotásokon. Így lett másodlagosan érvényes a társadalmi-politikai vonatkozások rovására az esztétikumot a fókuszba emelő műalkotások sora – hiszen a magyarok többsége a mai napig azt várja a művésztől, hogy mondjon oda valamely politikusnak vagy reflektáljon a közállapotokra, holott a váteszi szerep nem feltétlenül áll jól mindenkinek –, így lett másodlagosan érvényes a női világtapasztalat még akkor is, ha a politikumra reflektál egy női alkotó, és így hullhatott ki a kánonból olyan kaliberű írók neve, mint Kosáryné Réz Lola vagy az első magyar holokausztregényt jegyző Rudnóy Teréz.
Nemegyszer ugyanígy másodlago-sítja a megcsontosodott konszenzus a problémafelvetések közül is azt, ami a politikumtól függetlenül az általános emberi létkérdésekre reflektál – anélkül, hogy elkalandoznánk, megjegyezzük, részben ez van annak a hátterében is, hogy Márai elfoglalta helyét a panteonunkban, míg Hamvas a mai napig nem tudta, de ez van a mögött is, hogy külföldön sikeres művészeink, például Reigl Judit vagy Hantai Simon nem tudnak betörni a hazai köztudatba: nem a kis, Kárpát-medencei játszótéren játszanak, és nem arról szólnak, amiről itt szólni kell. (Nem a szakmai közegre gondolunk.)
Ezért is örültünk a Révész Emese, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, Molnárné Aczél Eszter művészettörténész, Tészabó Júlia, az ELTE pedagógia tanszékének tanára és Rum Attila művészettörténész által rendezett kiállításnak a Budapesti Történeti Múzeum vármúzeumában. Na meg azért is, mert nemcsak a bátor műválogatás – például a szocreál korszak és a fotóanyag beemelése –, de a koncepció is meggyőző.
Mint azt Révész Emese elmondta, a céljuk nem az volt, hogy a magyar gyermekképek történetét rekonstruálják – ez egyébként látszik is az anyagból, hiszen ikonikus alkotások hiányoznak az anyagból a gótikus Madonnáktól az ismertebb Ferenczy Károly-gyermekábrázolásokig –, hanem, hogy megmutassák, hol vannak a hangsúlyok a magyar művészetben a gyermekábrázolások terén. Ugyanakkor számtalan mű került be a válogatásba a Magyar Nemzeti Múzeum anyagán túl a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár anyagából és magángyűjteményekből, így a Kieselbach Galériából és a Virág Judit Galériából.
Az első terem Vaszary János egy művével és – meglepetésre – Kőnig Frigyes apát a gyermekével ábrázoló képével nyit. Mellettük 19. századi Madonna-ábrázolások, köztük Tikos Albert szép anyaképe kapott helyet, amelynek érdekes kontextust ad Szőnyi István Anyaság című alkotása: a Kiscelli Múzeum anyagából a tárlatra került művön az anya és gyermeke ölelésben egyesül, míg a vörös háttér egyszerre meleg és drámai – igencsak sikerült alkotásról van szó, amely a Madonna Eleusza-ikontípus jegyeit hordozza. Az első szekcióban érdemes megnézni Derkovits Gyula családját is, amely hűvös józanságával ellensúlyozza Szőnyit.
A második szekcióban a család, a gyermek a családban tematika dominál, ide kerültek az uralkodói családok örököseinek ábrázolásai és – merész húzásként – Felekiné Gáspár Anni 1953-as propagandaképe. A Ratkó-korszak emblematikus alkotásából sugárzik a hurráoptimizmus, a gyermekükkel a padon ülő párt ábrázoló kép ugyanakkor technikailag kifogástalan, és erősen hozza a korszak propagandaképeinek hangulatát. Sokatmondó, hogy a kiállítás bejárásán részt vevő gyerekek közül az egyik ezt választotta kedvencének, mint mondja, a képből áradó derű miatt.
A klasszikus gyerekábrázolások terme érdekes kontrasztokat kínál: míg Esterházy Antalt gyermekkorában szerzetesi ruhába öltöztették 1678-ban – később egyébként katona lett –, és a merev tartású képről sugárzik az órákig modellt álló gyerek szenvedése, Szőnyi gyermekképe oldott, bájos, és életszerű Bernáth Aurél Marilije is – noha a modell a feljegyzések szerint egy idő után megelégelte, hogy apja állandóan őt festi, és közölte: „Jaj, apukám, én annyira unom a te festészetedet.”
Kiállították a magyar festészet egyik legismertebb gyermekkép-sorozatát, Csók István Züzü-ábrázolásait. Külön szekciót alkot a gyermeknevelés mint téma – megdöbbentő az úttörőkről készült kínos Rozs János-alkotás 1950-ből, ennél már csak az a megdöbbentőbb, hogy a kiállításon jelen lévő gyerekeknek ez is vonzónak bizonyult, mert a képen az úttörők vidámak.
Külön szekciót szenteltek a gyermeki kiszolgáltatottságnak, itt helyezték el például Rudnay Gyula menekülő asszonyát, amely különös és izgalmas párbeszédbe kerül Déri Miklós tavaly a Keleti pályaudvarnál készült fotójával, amely egy menekült apát ábrázol két gyerekkel. A fotós szekció is a kiszolgáltatott gyereket, a szegény gyereket állítja középpontba: a monitoron olyan ikonikus fotók villannak fel, mint Kálmán Kata kenyérevő gyermeke, Ata Kandónak az ötvenhatos forradalom menekültjeit bemutató képei, André Kertész Madonnája és Vak hegedűse, de kiállították Escher nyomortelep sorozatának darabjait és a Stalter György–M. Horváth Judit házaspár cigányképeit is.
Az utolsó szekció a nosztalgiáé: 2016-ból visszanézve erős Fehér László 1989-es képe, Az emlékmű előtt, s Jakatics Szabó Veronika alkotása is, aki 2008-as képén hibátlanul hozza a nyolcvanas évek lakótelepeinek hangulatát, a sfumatós kép homályossága által pedig szinte tapinthatóvá válik, hogy emlékről, illetve emlékképről van szó. Bár a bejáráson még nem működött élesben minden a kiállításon, a szervezők azt ígérik, hogy az arculatot meghatározó Dániel András-figurákon keresztül a gyerekeket is bevonják majd a tárlat felfedezésébe. Jó ötlet – a gyerekek általában úgyis valódi lételméleti kérdéseken rágódnak – míg le nem szoktatják őket róla a nevelés során.