Vogul/manysi történetek a táltos lóról

A felsorolt és csak helyhiány miatt mellőzött ismeretágak mind segédtudományok az egész, a lényeg megismerésében.

Mi tagadás, ez a módszertani alapvetés sokat kíván például a csak nyelvészektől, akik közül sokakat anyanyelvünk hiányos ismerete is sújt. Gondoljanak arra az örök kényszerre, hogy minden ember polihisztor kell legyen, hiszen helyt kell állni olykor különböző szakmákban, a családban gyermekként és szülőként, a természetben, a hazában, és így tovább.

A futó sem fejlődhet csak a lábizmai erősítésével, mert a felsőtestének, tüdejének, akaraterejének, lelkének is izmosodnia kell.

Szűkebb tárgyunkhoz visszatérve belátjuk, hogy komoly ember száz éve sem gondolhatta, hogy a szavak, dallamok, mesék áramlása csakis egyirányú lehet. Ma sem, amikor kétségtelenné vált, hogy északi rokonaink kultúrájából hiányoznak a hatalmas magyar szóbokrok, a teljes dallamok, vagy éppen a mitologikus mesék egységes szellemisége és mindezek összehangoltsága. Például a magyar szó, a népdal és a tánc rendre felütéssel kezdődik, akár a ház és az udvar a kapuval. Ettől még mi is vettünk át a környezetünktől kulturális javakat. Szerénytelenségem megítélése szerint túlnyomóan ők kaptak tőlünk, és ennek örülünk, nem sajnáljuk. Különösen azért nem, mert megőriztek bennünket jó emlékezetükben a náluk használatos szabir nevünkön.

Lássunk egy mesepéldát!

*

Mint hajdani lovasnépnél, a magyarnál igen természetes, hogy az ősi mesékben a ló kitüntetett szerepet játszott. A legfontosabb segítő állat volt, aki égi küldöttként támogatta a hőst a természetfölötti erőkkel, például a sárkányokkal való küzdelmében. Berze-Nagy János és a hozzá fogható mesekutatók számára nyilvánvaló, hogy a mesék nem holmi önkényesen költött, posztmodern szövegelegyek, hanem keletkezési idejük hitvilágának emlékei. Mintegy annak leképeződései. Mesévé akkor lettek, amikor a régi vallás erejét vesztette, világosabban: már nem hitték az emberek, hogy a régi hit az Istenhez vezető lelki út és módszer. Ám nem dobták el, hanem visszatették oda, ahol/amikor ők is kapták: a gyermekkorba. Hiszen számunkra is kézenfekvő volt, hogy első imáinkat és szent történeteinket szüleinktől, nagyszüleinktől hallottuk a mesékkel együtt, és azoktól szétválaszthatatlanul jegyeztük meg őket.

A vogulok, azaz manysik ma már nem nevelnek lovat, mert mostani élőhelyükön, az Ob alsó folyásánál, a Jeges-tenger közelében nem terem ehhez elég takarmány. Az ottani viszonyokhoz a rénszarvas jobban alkalmazkodott.

Hogy mégis megőriztek a lóval, mégpedig táltos lóval kapcsolatos történetet, az annak tanúja, hogy valaha délebbre laktak, vagy maguk is tartották ezt a csodálatos állatot, netán a szomszédnál látván úgy tekintettek rá, mint a Moszkvics-tulajdonos szocialista ember Opellal járó német rokonára.

*

A most következő rövid mesemozzanat éppenséggel erre utal. Hogy összeomlott lóistállóban kezdődik, szinte célzás arra, hogy számukra a lótartás már a múlté.

A világ teremtéséről szóló terjedelmes manysi legendából való az alábbi részlet.
Jellegzetes vogul/manysi szólásmód vezeti be az elbeszélést. „Atyja mondja neki: (az összeomlott) lóistállóhoz menj, áss ottan, ha »valamihez jutsz: akkor jutsz: ha nem jutsz: akkor nem jutsz!« A fiú ezzel kiment, amaz összeromlott lóistálló szögletéhez ment. Elkezdett a lóganéjban ásni, hát egy gyeplőkötél vége került szemei elé. Megfogta annak a gyeplőkötélnek a végét, kifelé húzta: olyan ló volt, mintha éppen páráját készülne kiadni, csak úgy dűlöngőzik ide-oda.” A magyar népmesével azonos vonás, hogy a vogul mese lova is teljesen leromlott állapotban és olyan helyen van, ami semmi jót sem ígér. A magyar mesehősök is hasonló helyzetben találkoznak jövendő táltos paripájukkal. Meg kell menteni, dolgozni kell érte. Az Égig érő fa meséjében a boszorkánytól nyert táltos eleinte olyannyira rozzant gebe, hogy a hősnek a hátán kell kicipelnie a boszorkány országából.

Ennek az az értelme, hogy a táltost, a „segítő állat” képébe bújt földöntúli lényt, eltakarja tekintetünk elől a trágya, a hitvány külső, és nem vesszük észre valódi képességeit. Örök igazság ez, szájtátva bámuljuk a mozit, szívesen dőlünk be a látszatok csalásának, és nem vesszük észre, hogy a lényeg, az igazság messze a külső máz alatt rejtőzik. Ez a gondolat visszavezet Platón barlanghasonlatban kifejtett ideatanához.
A magyar mesékben a két idősebb királyfi nem az ideát, a szellemlényeget keresi, ezért nem ismeri föl apja istállójában a csodaparipát az utolsó sarokban, ezért választ helyette valami szemrevaló hátast. Az igazi értéket nem a szem, hanem a szív és a lélek ismeri fel.

Folytassuk a manysi mesét: „Egy fricskával megfricskázta (körömnyíllal meglőtte) a szeme közt: hát olyan ló termett belőle, hogy egyik orrlikából szikra tódúlt (forrott), mások orrlikából füst tódúlt. Hároméves lóvá lett.”
Gyökeres különbség, hogy a magyar mesében mindig a szellemlény, a táltos a teljes tudás birtokosa, tehát ő tanítja gazdáját. Ő súgja meg neki, hova kell mennie, miként kell túljárnia a Gonosz eszén: hol tartja erejét a sárkány, milyen veszélyek leselkednek rá, miként találja meg az igazit… A vogul elbeszélő számára ez már elhomályosult, vagy nem fért össze eredeti világfelfogásával, ezért nem tudta befogadni. Így lett a táltos helyett az „ügy ura” a manysi legény: ő varázsolja fricskájával táltossá a gebét!

A magyar mesékben a látszólag dögrováson lévő állatot táplálni kell, mégpedig azonnal és parázzsal. Azonnal, mert a gebéből táltos paripává változás léthatárátlépés, bizonyos értelemben feltámadás. Ezért esznek az iráni-indiai beavatottak szómát, illetve haomát, Ádám és Éva „gyümölcsöt” – almát? –, ezért kell megszereznie Heraklésznak a Hesperidák almáját, ezért adtak szinte minden kultúrában a holtaknak útravaló ételt-italt stb.

Ezért mondja Jézus az általa életre keltettek hozzátartozóinak: „adjatok neki enni!” Ezért parancsolja tanítványainak az éhes tömeg láttán: „ti adjatok nekik enni!” Ezért alapítja az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget mint az üdvösség útjára lépettek táplálékát.

Ez a mozzanat a manysi meséből hiányzik. Kicsusszant az emlékezetből? Vagy átalakult szikrává és füstté? Ezért lehet, hogy a történet ember hőse „lova hátára most fölugrott, hirtelen a magasba emelődött, menő felhő, futó felhő közibe keveredett”.

Később, számos kaland után, hat feleséggel ő lesz a Világügyelő Férfi. Ebben a legendában.