Kultúra
Vibráló színek között
A fény szenvedése – Alex Webb különleges képei a Budapest fotófesztiválon
Szaloniki és spanyolországi életképek, a kétezres évek felvételei fogadják a Műcsarnokban az április 9-ig látható Alex Webb-kiállítás – A fény szenvedése, a cím idézet Goethe-től – látogatóit. Noha ezek a felvételek bizonyos szempontból elütnek a korábbiaktól, a Webb-fotókon szembetűnő koncentráltság jelen van rajtuk. A street photography – ami csak bajosan lenne magyarítható szó szerinti jelentésével „utcai fotózásként”, lévén jóval többről van szó, lásd keretes írásunkat – lényege tulajdonképpen tényleg ennyi: a legjellegzetesebb pillanatot kimetszeni a publikus terek életéből, úgy, hogy a kép túlmutasson önmagán.
Alex Webbnél azonban mindez rendkívül egyedi látásmóddal is társul, ahogy a kurátor, Szarka Klára fotótörténész fogalmazott az MTI-nek, Webb tudatos és érzékeny művész, s megközelítése inkább szépírói, mintsem fotóriporteri. Mindez általában nem igazán jellemző a spontán életet megörökítő és feldolgozó street photography művelőire. Erről egyébként maga Webb is vall a tárlaton látható portréfilmben, ahol elmeséli, hogy valójában írónak készült, irodalmat tanult, s csak később kezdett fotózni, első színes munkái pedig még annál is később készültek, akkor, amikor Haitin a hetvenes években rádöbbent, hogy fekete-fehérben képtelen visszaadni a hely sajátos vibrálását. Később kedvelt fotótémája lett az ottani mindennapok megörökítése, többször visszament, a nyolcvanhatos forradalom utáni képei láthatók is a kiállításon.
A tárlat amúgy a fotóművész első átfogó monográfiájának anyagát öleli fel, s szembetűnő, hogy munkásságában keveredik a szocio- és dokumentumfotográfia a klasszikus street photographyval, Szarka Klára megfogalmazása szerint ugyanakkor amit művel, az valódi, autonóm művészfotográfia.
Valóban az, ráadásul nem is egyszínű, egy látásmóddal készült anyagról van szó, hanem a kiállított anyagban nyomon követhetők a változások.
A kilencvenes években az Egyesült Államokban készült anyag életképei inkább a szociofotókra hajaznak, ugyanakkor a nyolcvanas években Texasban készült fényképen a türkiz fal és a piros kanapé már a latin világ vibrálását vetíti előre. Webb vonzódik az erős kontrasztokhoz, ahogy maga mondja, a tört fényekkel és vibráló színekkel jellemezhető látásmódja az 1970–80-as években alakult ki, és alapjaiban ma is ezt a fajta munkát folytatja, Isztambulban, Latin-Amerikában és Európa különböző részein.
A kiállításon helyet kapott az az 1979-es fotó, amely hatalmasra nagyítva látható a falon, és amely az Egyesült Államokba illegálisan érkező mexikóiak őrizetbe vételét ábrázolja, innen a Mexikóban készült anyag felé lehet tovább menni. Erősen idézi Castaneda világát a felvételsor – még mindig. Érdekes és érzékeny az isztambuli anyag, amelyről a fényképész könyvet is megjelentetett, csakúgy, mint a Nicaraguából, Grenadából, Haitiből hozott felvételek.
Alex Webb 1976 óta tagja a hetvenéves, legendás fotóügynökségnek, a Magnum Photosnak. A Magnumot öt fotográfus, Robert Capa, David „Chim” Seymour, Henri Cartier-Bresson, George Rodger és William Vandivert alapította 1947-ben Capa ötlete alapján, és az évek során a világ legjelentősebb fotóügynöksége lett, teljes mértékben a tagok tulajdonában van, az ő igazgatásuk alatt áll. A kiállításon Keleti Éva fotográfussal látható videobeszélgetés az ügynökségről.
Három helyszín
A Budapest Fotófesztivál a főváros támogatásával három fő helyszínen zajlik április végéig, a Műcsarnok mellett a Várkert Bazárban, valamint a Budapest Projekt Galériában. A fotófesztivál a tervek szerint minden évben külön műfaji tematikával jelentkezik. Idén ez a portré, amelyhez alkotói pályázatot hirdettek meg, ennek válogatott alkotásait a Várkert Bazárban lehet megnézni a Szubjektum című, áprilisban nyíló csoportos kiállításon. Március végétől három helyszínen – a FUGA Budapesti Építészeti Központban, a Gregersen Art Pointban és a VOKE Vasutasok Széchenyi István Művelődési Házában – mutatkozik be a tematikus kiállítások keretében Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit száz év fotótörténetébe betekintést nyújtó gyűjteménye.
A flaneurok nyomán
A street photography körülbelül nyilvános helyen való fotózást jelent. A városi élet megfigyelése és dokumentálása régi hagyomány, a Baudelaire-től ismerős „flaneur” kifejezés a városi kószálónak felel meg. Az első olyan fotós, aki ezzel foglalkozott, Henri Cartier-Bresson volt, de ismert dokumentuma a műfajnak Robert Frank The Americans albuma is, amely 1958-ban jelent meg. A hatvanas évekre egész iskolája alakult ki a műfajnak New Yorkban.