Véletlenül létrejövő pillanatképek

Amikor a rokonság csak virtuálisan lehet együtt (Fotó: Varga Imre)

A Hórusz Archívum névválasztása szimbolikus, az egyiptomi hieroglif írásban a Hórusz-szem egész képe jelenti az 1-es számot, míg a szem ábrájának részletei a végtelen kicsi felé tartó törtszámokat. A legkisebb részek egy-egy amatőr fényképei, míg a képek összessége az egyet, az egészet, valami istenit (…) jelent – olvasható Kardos Sándor Hórusz Archívumról szóló írásában a Mai Manó Ház Mona Lisa vakuval című kiállításán. A tárlat anyaga Kardos Sándor filmoperatőr amatőr és privát fotókat tartalmazó gyűjteményéből áll, amely az elmúlt négy évtized alatt mintegy másfél millió darabosra nőtt: fényképek, negatívok, üveglemezek, s megannyi technikai sajátosságú kép különös együtteséről van szó.

Csizek Gabriella kurátor olyan képeket válogatott össze ebből, amelyek a véletlennek köszönhetően teltek meg a készítő szándékától független tartalommal.

Egy ilyen típusú kiállításnál megkerülhetetlen az erős kurátori koncepció, ami érzékelhető is: míg az egyik falon a dupla exponálással készült „szellemképes” felvételek szekciója látható, a másik oldalon „beégett” vagy a vakufény által „kilyukasztott” fotók sorakoznak.

Rögtön az első képen látható, miként avatkozik közbe a véletlen, hogy önmagán túlmutató kép keletkezzék: egy, a folyóparton fotózott férfi árnyékában a dupla exponálásnak köszönhetően felsejlik egy női alak – Freud tapsolna örömében, bár nehéz eldönteni, hogy az amúgy határozottnak tűnő férfi mögött egy hatalmasra nőtt anya vagy egy uralkodó típusú feleség körvonalazódik. Máshol két apa–fiú kép montírozódott egymásra, egy harmadik képen egy komolynak tűnő hivatalnok fotójára került egy hatalmasra nagyított rovar, amely egy pillanat alatt nevetségessé teszi, kifordítja magából a beállított jelenetet, akárha Kafkát olvasnánk. (Talán immár kötelező asszociáció – s ettől nem is olyan vicces már a felvétel.)

Spirituális szintre emelkedik a véletlen ott, ahol fényben lebegő alak lesz a pápából, mintha mandorla venné körül nemcsak a fejét, de az egész testét. Máshol – a kiállítás címét adó Mona Lisa-reprodukción – Leonardo modellje mintha a szemével vakuzna, abszurd, warholi mélységekbe csúszva. Néhol valóban a művészet határát súrolja az amatőr kép, például a roma család fotójánál, ahol nem lehet eldönteni, hogy temetést vagy keresztelőt látunk, de az arcok annyira szépek és elemelkedettek, hogy akármelyik is zajlik, a kép fotóműtárgyként is megáll.

Történelmi paródiának tűnik az a felvétel, amelyen – talán – egy ötvenes évekbeli gyári vagy hivatali röpgyűlés látható, a falra aggatott Leninek, Sztálinok és Rákosik azonban a furcsa látószög miatt úgy tűnnek, mintha a bölcs vezérek levágott fejei a levegőben röpködnének a résztvevők feje felett.

A gyűjtemény ilyen, sikerültebb képei elgondolkodtatók: hiszen, ha úgy vesszük, a világ véletlen képek sorozata, amelyeket csak ki kell metszenie a fotósnak térből és időből, és minél többet kattint, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a „jó” kép létrejön, szinte a szándékától függetlenül. Ez egyébként a digitális kor egyik legnagyobb kérdése is, amelyben pillanatok alatt olyan mennyiségű és minőségű, az internetnek köszönhetően nyilvános képanyag keletkezik, hogy akaratlanul is megjelenik a minőség. (Noha, és ez a jelenkor másik legnagyobb tanulsága, még mindig pontosan megkülönböztethető a művészfénykép az egyszerűen csak „jó” képtől.)

A következő szekcióban a házi retusálás nyomán eltüntetett alakok sorsán tűnődhetünk – soha nem fogjuk talán megtudni, miért és kit gyűlölt valaki annyira egy ismeretlen családból, hogy az összes létező képről kivágja. Noha nem tudjuk, milyen dráma zajlott le, és nem látjuk az eltüntetettek arcát sem, a néhol még az indulatos mozdulat ívét is mutató vagdosás nyomán magát a dühöt, a haragot, a gyűlöletet lehet érezni.

Egy korszak képéhségéről árulkodik az a fal, ahol a tévéképernyőről kifotózott filmsztárok láthatók: nincs is olyan messze a hetvenes-nyolcvanas évek, amikor még nem az internetről ömlött a képi és zenei tartalom, hanem a Szabad Európa adásaiból magnóval vették fel a zenét, és adott esetben Szmena fényképezőgéppel fotózták ki az esti filmből az illetékes sztárt, jelen esetben Jézus Krisztus szupersztárt. Valamiképp a Kádár-kort is idézi a házi felvétel.

Az utolsó teremben a házilag megtépett, kiretusált családi fotók ellentétei láthatók a gyűjtő édesapja, Kardos Gyula ötvenes-hatvanas években készített „családegyesítő” képeiből. Ugyanazon család tagjai, akik a valóságban nem lehettek együtt, e képekben „találkoztak”.

Egyiken (elesett?) katonafiú képét fényképezték össze a mennyasszonyával, a másikon idős paraszti pár két külön helyszínen lefotózott tagjának fotóját fényképezték össze egy harmadik felvételen.

Végtelen sok emberi történet és az elmúlt évtizedeink történelme is ott van elrejtve a véletlen képekben. Elkapott, mindenféle szándékosság nélkül megőrzött, épp ezért manipulálatlan és manipulálhatatlan felvételek ezek. Ez adja a valódi értéküket, amely független a sutaságuktól éppúgy, mint a véletlenszerű esztétikai plusztartalmuktól.