Van Gogh tájképeitől a kortárs fotóig

Vincenzo Foppa alkotása, a Szent Sebestyén mártíromsága (Forrás: Wikipedia)

A milánói dóm melletti Palazzo Reale március 8-ig a Van Gogh – Ember és föld című kiállítással várja a látogatókat, kurátora Kathleen Adler. A tárlat, noha nem nagy, meggyőzően vezet el a korai tanulmányrajzoktól a késői munkákig, fókuszában pedig a művész és a vidéki táj viszonya áll. Az első teremben kis méretű, szuggesztív önarckép fogadja a látogatót, ez vezet be a két oldalon elhelyezett hollandiai parasztábrázolásokhoz. A második teremben az arcképeket, míg a tárlat végén a már Franciaországban, az utolsó időszakban festett munkák némelyikét láthatjuk abból az időszakból, amikor Van Gogh még tele tervekkel felfedezte Arles-t és környékét.





Színek és frontok

Az 1880-as évek végén Gauguinnel együtt dolgoztak itt, a holland festő tervei között szerepelt, hogy művésztelepet nyit. Gauguinnel való összekülönbözése után azonban elmegyógyintézetbe került, majd hamarosan szíven lőtte magát. A kurátor munkájának köszönhetően jól látszik az az ív, amely a lassan induló pálya kezdeti bizonytalanságaitól az utolsó, színekben tobzódó, különös perspektívájú tájképekig vezet. A korai vázlatokon magvető parasztok, jellegzetes fapapucsban krumplit szedő, ásó alakok nehezednek a földre – látható a kiállításon egyébként a Krumplievők vázlata is –, az arcképek mellett pedig szerepelnek a festő korabeli leveleinek fakszimiléi is több, Theo Van Goghnak írt levéllel együtt. Az utolsó teremben az expresszionizmus határáig eljutó tájképfestő elképesztő színeit tanulmányozhatjuk. A Spazio Oberdan (Viale Vittorio Veneto 2.) tárlata magyar vonatkozású: Lengyel Beatrix kurátor válogatásában Robert Capa olaszországi háborús felvételei láthatók itt április 26-ig.

A Robert Capa Olaszországban 1943–1944 című tárlat az Olasz–Magyar Kulturális Évad egyik rendezvénye volt Rómában, a magyar fotós hetvennyolc olaszországi háborús képe mellett a portréját is kiállították. A tárlat Rómából Firenzébe, majd Genovába utazott, mielőtt megérkezett Milánóba. Capa 1943 júliusától, a szövetségesek szicíliai partraszállásától a Róma környéki, 1944. februári ansiói partraszállásig fotózta végig a háborút az országban. A legenda szerint ejtőernyőn érkezett Olaszországba: a szicíliai bevetésnél együtt ugrott ki a katonákkal, majd az ugráskor és a környéken készített képeit egy cigaretta parazsánál hívta elő. Leghíresebb képeit októberben készítette Nápolyban a Liceo Sannazaro partizánjainak temetéséről: eredetileg a felszabadított város ünnepét akarta fotózni, azonban csak üres utcákat talált. Önéletrajzában így ír erről: „Amint beléptem az iskolaépületbe, megcsapta orromat a virágok meg a halál émelyítően édes illata. A nagy teremben húsz kezdetleges, gyéren felvirágozott, kicsiny koporsó sorakozott, amelyekből kilátszottak a piszkos kis lábak – azoké a gyerekeké, akik épp annyi idősek voltak, hogy harcolni tudjanak a németek ellen, és elessenek a harcban, de a gyermekkoporsókba már nem fértek bele.” A gyerekek holttestei felett zokogó anyákról készült fotók a háború legmegrázóbb képei közé tartoznak, de a mustrán Capának számtalan, a felszabadult városokban rögzített életképe is helyet kapott.





Az építész és társai

Milánó legfontosabb kiállítóhelyén, a Mantegna Krisztusát is őrző Brera képtárban Bramante olasz építész, festő és mérnök töredékekben fennmaradt, nehezen rekonstruálható festői életművének keresztmetszetét mutatják be lombard mesterek munkái mellett. Bramante egyébként a korai reneszánsz formanyelvén a lombard téglaarchitektúra szellemében tervezte többek között a Santa Maria presso San Satiro kereszthajóját és déli homlokzatát, valamint a San Satiro sekrestyéjét, később pedig a csúcsíves Santa Maria delle Grazie keresztfolyosóját és szentélyét. A Brera kiállításának anyagából kiemelkedik a trevigliói születésű, a Leonardo-iskolához tartozó Bernardo Zenale szép, érzékeny Szent Mihály-ábrázolása (1490 körül), de Vincenzo Foppa, a milánói reneszánsz iskola legjelentősebb alakjának késői munkája, a Szent Sebestyén mártíromsága is figyelmet érdemel.

Megéri azonban a nagy klasszikusok mellett a kortárs kiállítóterek felé is elkalandozni: a Spazio Marras (Via Cola di Rienzo 8.), amely egyszerre funkcionál bemutatótérként, dizájnruha-boltként és kiállítótérként, az egyik legegyénibb hangvételű olasz művész, Paolo Ventura fényképeit és installá­cióit állította ki termeiben.





Téli mesék

Az 1968-ban Milánóban született Ventura divatfotósként kezdte a pályát, első művészi sorozatát, a Háborús szuvenír címűt 2006-ban készítette, miután New Yorkba költözött. Itt kezdett el diorámákat alkotni: a korabeli – például világháborús – környezetet aprólékosan modellezi, majd ebbe illeszti bele az élethű, arasznyi figurákat és miniatűr tárgyakat. A jeleneteket azután lefényképezi. Így készített sorozatot többek között a velencei gettóról, az amerikai függetlenségi háborúról, de Téli mesék címmel az olasz telet is bemutatta – ez eddig egyébként a legerősebb anyaga.

A 2013 óta ismét Itáliában, Toszkánában élő művész mostani, Melankólia című anyagának egy része – amelyben helyet kapott például a velencei sorozat egy felvétele is, de a Téli mesék egyike is – ugyanazt a spleenes, szép, szomorú és nosztalgikus világot hozza, amit megszokhattunk tőle. Ám mivel az egyik sorozaton, valamint az installációban a vészkorszak iszonyata jelenik meg, a kiállított tárgyak egyik szekciója – Venturától szokatlan módon – inkább a tragédiára irányítja a figyelmet, a puritán eszközök miatt hatásosan.

Különös élmény, hogy a fotók mellett végre láthatók a kiállítótérben a városi környezet modellezésére használt házmakettek és két figura is – annál is inkább, mert a maketteket és a beállított jeleneteket Ventura korábbi munkái esetében egytől egyig megsemmisítette, így már csak a jelenetekről készült fotók vannak meg. Aprólékosságára jellemző, hogy még a házfalakra ragasztott negyvenes évekbeli hirdetéseket is megjelenítette, az alig kétcentis falragaszok pedig még olvashatók is a házmodelleken. Érdemes sietni: a kiállítás február 20-án bezár.