Valóság helyett: valóságdarabok

Az 1953-ban Santiago de Chilében született Roberto Bolaño, aki Spanyolországban halt meg ötvenévesen, főművének szánta halála után egy évvel egyben megjelent, öt könyvből álló 2666-ot, amelynek címét sokféleképp magyarázzák. A legtöbbször a szerző Amuleto című regényének egy részletére hivatkoznak, amelyben Bolaño Mexikóról szólva azt írja, a Guerrero utca ilyenkor egy temetőhöz hasonlít, „de sem egy 1974-es temetőhöz, sem egy 1968-as vagy 1975-öshöz, sokkal inkább egy temetőhöz 2666-ban, egy elfelejtett temetőhöz egy halott vagy meg sem született szemhéj alatt, egy szenvtelen szem vizenyőssége mögött, ami azért, hogy elfelejtsen valamit, mindent lezárt”.

Az író nem egy történetet mesél el, hanem a 2666-ot alkotó mind az öt könyvben a valóság egy szeletét mutatja meg, úgy, ahogy azt adott történet szereplői azt megélhetik. Mintha számtalan rádióadó szólna egyszerre, és mindegyiken egy Santa Teresa városával kapcsolatos történetet mesélnének, csak éppen más és más részletre fókuszálva.

Maga az ötlet – egy történet, történetfüzér több szempontú leírása, mozaikokból való összerakása – nem új az irodalomban. Zola regényciklusban tudósított Párizs életéről, hasonlót kísérelt meg Balzac az Emberi színjátékban.

A kortárs szerzők közül a spanyol Carlos Ruíz Zafón regényeiben rendre ugyanazok a szereplők, helyek, helyzetek bukkannak fel, csak épp mindig más szereplő viszi tovább a történetnek egy olyan részét, amely az előző kötetben csak utalás szintjén jelent meg. Ez a zafóni, bolanói írói alapállás nagyban különbözik a hagyományos regényírói attitűdtől a folyamatos nézőpont- és fókuszváltások miatt.

A kronologikus írásmóddal szemben, amelynél az író a történetbe egy tetszőleges ponton narrátorként belép, majd elmesél egy bizonyos idő alatt lezajló eseménysort ugyanabból a szemszögből, ennél az írói alapállásnál az idő mellett belép a folyamatos nézőpontváltás mint a narráció eszköze. Mintha több kameraállásból vett, ugyanazon a helyszínen játszódó filmeket néznénk, úgy bontakoznak ki a történetek, amelyekben minden egyes helyről más és más látszik.

A 2666 öt könyvből áll. Az első könyvben egy rejtélyes német író, Benno von Archimboldi életművének kutatóiként találkozik négy irodalmár, egy spanyol, egy francia és egy olasz férfi, és egy brit nő. (Megjegyezzük, hogy Zafón ismert regényuniverzumában is egy rejtélyes író és életműve körül bonyolódik a történet – hajlamosak lennénk azt feltételezni, hogy a rejtélyes író, aki ennyire hat a spanyol nyelvű szerzőkre, nem más, mint Borges mester…)

Először csak az életműbe gabalyodnak bele – és egymásba –, majd ellenőrizhetetlen információk nyomán eljutnak a mexikói Santa Teresába, mert úgy sejtik, Archimboldi ott él, s onnan küldi kéziratait kiadójának. De mindez természetesen csak ürügy, hogy a szereplők bejárják saját, lelki természetű útjukat. Az intellektuális-nyavalygós, kunderai és bariccói emberközi helyzetekből építkező első könyv végén persze nem találják meg sem Archimboldit, sem az élet értelmét, Bolaño azonban alkalmat teremt magának, hogy parádézzon: kifigurázza a modern európai embert, a férfit, a nőt, az új évezredet, a sznobizmust, a bölcsészkarok egyen-európai unalmát – néhol a houellebecq-i gonoszságig jut –, és általában is tündökletesen rajzol karikatúrát a Nyugat alkonyáról.

Amikor váratlanul vége szakad az első könyvnek, elkezdődik a második, Amalfitano könyve.

Amalfitano egy eldugott mexikói egyetem tanára, ő volt az, aki az első rész végén felbukkant az Archimboldi nyomába eredő európai kollégák kísérőjeként. Ha Bolaño az első könyvben Kundera, Baricco és Houellebecq témaválasztását, modorát idézi, itt már egyértelműen a dél-amerikai mágikus realistákét: a főhős akár átsétálhatna valamelyik Márquez- vagy Cortazar-kötetbe. A harmadik könyvben, Fate könyvében a mágikus-realista-mocskos-szép második regényből az Amerikai psycho mexikói változatába ugrunk. Egy újságíró belekeveredik a Santa Teresa-i gyilkosságok ügyébe, amelyekről érintőlegesen az első és a második könyvben is szó esik: fiatal nőket gyilkolnak a városban, de senki nem tudja, kicsoda és miért teszi. A munkáslányok meggyalázott holttesteire üres grundokon bukkannak rá – de a rendőrség nem igazán nyomoz. Az ország nem működik. Kivéve az alvilágot. A mexikóiak előtt gyakorlatilag két út áll: vagy a drogbárók szolgálatába áll valaki, vagy átszökik az Egyesült Államokba. A huszonegyedik századi latin-amerikai nyomor egyre mélyebb és mélyebb bugyraiba haladunk Bolañóval, közben feltárul a vérlázítóan igazságtalan, a posztszovjet kuplerájnál is iszonyatosabb világ, amelyben vagy kussol az állampolgár, vagy halott. Ez Bolaño saját hangja. Brutális. Brutálisabb, mint Bret Easton Ellis perverz prózája.

Az öt kötetből álló regénykompozíció negyedik könyve, A gyilkosságok könyve már próbára teszi az olvasót. Nem csak, mert túlírt, nemcsak a gyilkosságok rendőrségi jelentésekben olvasható részletességű leírásai miatt, de azért is, mert Bolaño eléri a legtöbbet, amit író elérhet: az olvasó személyes viszonyba kerül a város lakóival és Mexikóval. Az összes nyomor az ember arcába ordít. Több száz oldalon keresztül, a rendőrségi jelentések szikár stílusában kapjuk a pofánkba a megnyomorított, megerőszakolt, megalázott tizenhárom éves lányok egész életét, szüleik életét, egy ország életét, de közben bepillanthatunk a feszített víztükrű medencék mellett partizó elit napjaiba is, sőt, egy helyi börtön mindennapjaiba is, mivel a rendőrség, amely a valódi gyilkost nem találja, jobb híján letartóztatja, aki szembe jön, köztük egy rejtélyes német férfit. Lehetne Achimboldi is, csak épp az életkora nem stimmel.

Bolaño komplett mexikói társadalomrajzot ad a szegénynegyedtől a politikusok világáig, a prostituáltakig, a börtönlakókig, a testőrökig, a Castanedától ismerős jaki indiánok sajátos gondolkodásmódjáig – néhol egyébként a Castaneda-történetek helyszíneire is ráismerni.

Mindenhol otthon van. Olyan komplex módon mutatja be Mexikót, hogy felmerül a kérdés, nem csupán ürügy-e a gyilkosságsorozat minderre. De az. Hiszen nemcsak hogy nem derül ki, ki áll amögött, de az egész gyilkossági történetszál ellebeg a semmibe.

Mint ahogy ellebegett Archimboldi története, az irodalmárok története vagy bármely szereplő története, aki az első négy kötetben felbukkant.

Mintha csak életük egy bizonyos szakaszában kísérné őket figyelemmel, aztán sorsára hagyná valamennyit. Random történetrészleteket, random valóságdarabokat kapunk mások életéből – pontosan úgy, mintha a való életben figyelnénk valakit olyan pozícióból, amelyet egy pillanatban el kell hagynunk.

A narrátor – az író – immár nem rendező. Nem tud mindent. Annyit tud, amit ebből vagy abból a sarokból időlegesen – amíg ott áll –, látni lehet. Aztán arrébb megy. Mást kezd mesélni. Valamit, aminek valószínűleg köze van Santa Teresához.

Az utolsó könyv, Archimboldi könyve mégis meglepetés. Nemcsak a fájdalmas szépsége miatt – de azért is, mert Bolaño mégis megcsinálja a mutatványt, és a legeslegvégén, amikor már úgy tűnne, hogy darabokra esik ez az ezer történetszálból, valóságdarabból, mozaikból összerakott regényuniverzum, összefogja hirtelen az egészet.

Közben újra európai mesét mesél. Sőt, tulajdonképpen maga a rejtélyes író meséli az életét a porosz falutól a világhírig. Amelyen, mint a szakadék szalad keresztül a második világháború, amelyben katona volt, valahol Oroszországban, aztán Romániában. Az első négy könyvben legfeljebb valószínűen következtek egymásból az események, de semmiképp sem logikusan.

Épp, mint az életben. Archimboldi könyvére ennyi sem marad. Véletlenek, spontán útkereszteződések, összefutások, kapcsolatok révén alakul a sors, miközben Bolanónak arra is van figyelme, hogy a második világháborút – szokatlan módon – egy német katona szemszögéből mutassa be.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az embernek legfeljebb az illúziója van meg arról, hogy szabadon cselekszik – miközben szabadon cselekszik. Íme, a nagy létparadoxon, amellyel Bolaño mesterien játszik, hogy megmutassa, főhőse élete – mint mindenkié – nem egyetlen történet. Nem csak a sajátja. Hanem sorsa, s minden egyes döntése építőköve lesz a nagy szimultán játszmának, ami a világban zajlik, anélkül, hogy ő maga tudna róla. Mindenki kell legalább egy másik történetbe is a sajátján kívül. Mindenki által, aki a világra született, tovább alakul másvalakik élete is. Így áll össze a hatalmas történet a mikrotörténetekből, a valóság a valóságokból.

A maratoni, a magyar kiadásban több mint nyolcszáz oldalas könyv legutolsó oldalain Bolaño ezt a szimultán és váratlan pontokon kapcsolódó egyéni valóságokból álló modellt fogja egybe. Bolaño tulajdonképpen nem íróként hajtja végre a bravúrt. Nem a történetmesélésben, a stílusban vagy a szöveg szintjén rúgja fel a konszenzust. Hanem az egészet felborítja. Az úgynevezett valóságot. Amely teljesen máshogy látszik mindenhonnan. Talán nincs.

Talán csak verziói, rétegei, táguló és szűkülő körei vannak, amelyben valamilyen módon mindenki kapcsolatban áll a többi emberrel, akkor is, ha nem tud róla.

Ebben az esetben viszont a spanyol nyelvű próza, Bolaño és Zafón és társaik lassan oda jutnak el, ahol már nem az a kérdés, hogy az író „hogy” ír és nem is az, hogy mit.

Hanem, hogy egyáltalán modellezhető-e a világ egyetlen történetben, s leírható-e még egy szemszögből az „ami van”.

Pályakép

Az író 1953-ban született Santiago de Chilében, kamasz volt, amikor a család Mexikóvárosba költözött. A hatvanas években baloldali mozgalmakhoz csatlakozott, majd visszatért Chilébe, ahonnan, amikor 1973-ban Pinochet hatalomra került, visszatért Mexikóba, majd Spanyolországba költözött. Volt kikötői munkás, pincér és kidobóember, majd családot alapított, és írni kezdett. 1998-ban megkapta a Herralde de Novela-díjat és a Rómulo Gallegos-díjat. Egymás után sorjában tíz regényt publikált, a 2666-on öt évig dolgozott, már halálos betegen. Bolaño 2003. július 15-én hunyt el májbetegségben, a 2666 egy év múlva jelent meg egyben – noha ő szerette volna, ha öt kötetben adják ki –, angolul pedig 2008-ban. Nemrég állítólag felfedezték egy hatodik fejezet kéziratát.