Vak lehetsz, ha zseni vagy, de nő nem

A film Maria Theresia von Paradis életének sorsfordító évéről szól: a gyermekkorában megvakult, a film idején 18 éves lány Mozarthoz hasonló zeneszerző-zongorista csodagyerek volt.

A nyitóképeken közelről látjuk az őt alakító Maria-Victoria Dragus arcát a zongora felett: a láthatóan vak, csúnya nő szavakkal visszaadhatatlan arckifejezéssel néz a semmibe, miközben játszik. Kiderül: becsvágyó anyja és apja úgy mutogatja, mint a bazári majmot, nemcsak zongoristaként. Emlékezetes az a jelenet, amelyben meg kell mutatnia, hogy tud táncolni, miközben csetlését-botlását úgy szemlélik még barátnői is, mintha a produkció célja az ő szórakoztatásuk volna.

Nemcsak a jelmezek, de a gesztusok is apróra kidolgozottak: Barbara Albert rendező vélhetően nagyon sok időt töltött a 18. századi Bécs etikettjének és életének tanulmányozásával. A beszédtémák, az olvasott és idézett szerzők, az olyan apró mozzanatok, mint a férfiak meghajlása egymás felé köszönéskor azt az illúziót keltik, mintha a néző valóban a korabeli életbe pillanthatna be egy időutazás során.

Amikor a vak csodagyerek apja, Joseph Anton Von Paradis – akit Lukas Miko remekül alakít – úgy dönt, hogy lányát a kor híres orvosára, Franz Anton Mesmerre (Devid Striesow) bízza, a lány egyszerre indul el a gyógyulás és az öntudatra ébredés felé. Ahogy a titokzatos „mágneses fluidummal” kezeli az orvos – akinek a gyógyításról vallott nézetei szinte filmet alkotnak a filmben, és szintúgy jól hozzák a korszak eszméit, képzeteit, sőt itt-ott a korszakra elementáris hatással lévő Rousseau filozófiáját idézik – „Resi” nemcsak látni kezd el, de magáról gondolkozni is.

Miközben vakból látóvá válik, szabályosan újra kell tanulnia a fogalmakat. Hiszen semmiről nem tudja, hogy néz ki. Így a tárgyakat, a természetet, az emberi arcokat, mindent úgy kell megismernie, mint egy újszülöttnek – szintén emlékezetes az a jelenet, amikor az erdőben sétálva álmélkodva felkiált, hogy nincs két egyforma fa, a következő lépésnél pedig egy halom trágyát talál „szépnek”.

Csak épp, ahogy a sötétségből kezd kibontakozni a világ, ahogy meglátja saját testét és mások arcát, úgy zavarodik össze a zongorajátéka. Képtelen megküzdeni az új világgal, az orvos és közte alakuló definiálhatatlan viszonnyal, apja, anyja és az úri társaság embertelenségével, egyszóval: a korabeli társadalom szabályaival.

A rendezőnek volt gondja arra, hogy bemutassa a cselédek, nyomorultak és szegények világát is: míg Resi azzal küszködik, hogy vak nőként soha esélye sem lesz férjhez menni, ezért nem marad más választása, mint mindenáron ragaszkodni a zongorázáshoz, hiszen legalább zongoristaként lehet valamilyen társadalmi státusa, addig cselédlányát az egyik úrfi teherbe ejti, a terhes nőt a gazda az utcára dobja, egy nyomorék gyereket egy úri kocsis halálra tapostat minden következmény nélkül – a rendező azonban vigyáz arra, hogy ne legyen didaktikus. A film egyik legszebb szála épp a nyomorult cselédlány (Maresi Riegner) és Mademoiselle Paradis fokozatosan szeretetté és bizalommá mélyülő kapcsolata.

Nem csodálkozunk azon, hogy Resi miért választja végül újra a vakságot – azon viszont érdemes elgondolkozni, megállnak-e nézeteink a „felvilágosult” korszakról, amely a csodagyerekeket nemük szerint válogatta szét: míg Mozart nevét ma mindenki ismeri, Maria Theresia von Paradis hiába fejezte be életét zeneszerzőként, darabjai közül ma alig néhány ismert. Nem az volt vele a baj, hogy vak. Hanem, hogy nő. w



Mademoiselle Paradis

osztrák–német történelmi dráma,

97 perc, 2017, r.: Barbara Albert



10/1