Vajon értjük Szabó Lőrincet a Véda-szövegek nélkül?

Siva istenségnek öltözött férfi egy vallási fesztiválon  (Fotó: Reuters - Jayanta Dey)

Ami a kultúr- és filozófiatörténetet illeti: azért, mert – bármilyen meglepő –, a magyar kultúra némely szelete sem érthető nélküle. Szabó Lőrinc – akinek az egyik legszebb Rigvéda-vers parafrázisát köszönhetjük –, Weöres Sándor, Hamvas Béla szövegei és életműve jórészt megközelíthetetlenek a témában való valamiféle jártasság nélkül. De ugyanígy képtelen értékén mérni Baktay Ervin elképesztő súlyú életművét, aki nem ismeri legalább kissé az indiai kultúrát.

Ami a praktikus oldalt illeti: noha a világgazdaságban és a tudásiparban egyre hangsúlyosabban van jelen India, magyarul a Typotex Kiadónál megjelent ezen kötetig nem volt olyan könyv a piacon, amely érthető módon mutatná be az országot, ahol a múlt és jelen az európai ember számára sokszor érthetetlennek tűnő módon keveredik. Hogy mást ne említsünk, máig tabu a kasztok átlépése, egyesek pedig a Kr.u. 1. és 3. század közt keletkezett Manu-törvénykönyv újbóli bevezetését szorgalmazzák, hogy megoldódjanak a társadalmi gondok.

Innen is érthető, miért kezdi India-történetét több ezer évvel ezelőtti korban Gáthy Vera: ez az az ország, amelynek jelenéből semmit nem fogunk megérteni múltjának ismerete nélkül.

Az első fejezetekben a Kr. e. 1700–1500 körüli időkben járunk a szerzővel, akkor, amikor az árják a mai Irán és Afganisztán területéről elindulva elfoglalták a szubkontinenst, hogy az őslakosokkal elvegyülve kialakuljon az első két varna (kaszt), majd a papság kiemelkedésével formát kapjon a világ legrégebbi vallásos irodalma. Az ősi szövegek két részből tevődnek össze: a srúti a kinyilatkoztatott tudás, míg a szmriti az emlékezés őrizte tudás. Előbbihez a védák, utóbbihoz a többi között az eposzok, tantrák, jógaszútrák tartoznak.

Noha a szerző történészi attitűddel ad számot a négy Véda tartalmáról és keletkezéséről – csak Kr. e. 700 körül írták le, addig a papi kaszt memorizálta, és így adta tovább a szövegeket –, a vallástörténet vagy a tradíció felől közelítő olvasónak is sokat ad a rendszerezett, logikus, tiszta összefoglaló. Ha belegondolunk, hogy a Rigvéda 1028 himnuszának hossza együtt annyi, mint az Iliász és az Odüsszeia, megértjük talán az indiai gondolkodás viszonyát időhöz és tradícióhoz, hiszen nemcsak a Rigvédát, de a Számavédát (az áldozati énekeket), a Jadzsurvédát (az áldozati litániákat) és az Atharvavédát (a varázsmondásokat és az indiai filozófia csíráit tartalmazó „könyveket”) is memorizálniuk kellett évszázadokon át az arra kiválasztottaknak.

A mai India vallási térképe meglehetősen sokszínű, ugyanakkor az európaiaknak érthetetlen módon a „hindu” vallás mégis egységes, ennek magyarázata, hogy az évezredek alatt kialakult különféle kultuszok istenei mind egyazon pantheon részei.

Gáthy Vera a királyságok korán át vezet a dzsainizmus és a buddhizmus felé: előbbi ha máshonnan nem, a divali ünnep kapcsán ismerős lehet az európaiaknak is. Mahávíra (Dzsina) nirvánába való belépésére emlékezve kezdődik az új év. Ma Indiában mintegy négymillió dzsania él, a rendkívül kifinomult etikai rendszer legfőbb tanítása a teljes erőszakmentesség.

Világosan mutatja be a szerző Gautama Sziddhárta herceg életét, és az indiai filozófia talajából kinövő buddhista filozófiát, valamint az első buddhista birodalom, Asóka király uralmának időszakát is. A Kr.e. 3. században uralkodó Asóka birodalma a szubkontinens egyik legnagyszerűbb időszakában virágzó kultúrával, jólétben élt, s megbízására buddhista térítők indultak szerte a világban, akik még Makedóniába és Egyiptomba is eljutottak. Hogy mennyire maradandó volt uralkodásának emléke, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még Brit-India közigazgatása is azon a négy alkirályságon alapult, amelyet Asóka létrehozott.

Gáthy Vera alapos ismertetőt közöl a Gupta uralkodók koráról, a Kr. u. 4. századról, s külön a szmriti – az emlékezés által megőrzött – tudatkincs korabeli kanonizálásáról, ismerteti a Mahábhárata és a Rámájána, a két nagy indiai eposz történetét és Manu fent már említett törvényeit. Az indiai gondolkodásra jellemző, hogy a törvénykönyv aszerint határozza meg a kötelességeket, és ítél bűnökről és bűnösökről, hogy az elkövető melyik kasztba tartozik. Külön fejezetet szentel a korabeli tudományoknak, az időszámításnak, az ayurvédának – a hosszú élet indiai tudományának – s a hindu erkölcsiségnek. Utóbbi kulcsfogalma a bhakti, az odaadó szeretet Visnu iránt: a mozgalom erkölcsi és logikai elveinek megértése nélkül aligha lehet megérteni a huszadik század legismertebb vasinavája – Visnu-hívője –, Mahatma Gandhi életét.

Kitér a mogul birodalom korára és a szikhek vallására: a 15–16. század fordulóján élő, ksatrija, azaz harcos kasztból származó Nának követői hindu és muszlim elemeket ötvöző vallásukban elvetik a kasztrendszert és a védákat.

Mire az olvasó a brit birodalom korának kezdeteiig eljut az első angol követtel, aki 1615-ben jelenik meg a mogul udvarban I. Jakab képviseletében, nagyjából már tisztában lehet az egymásra épülő vallási és kulturális rendszerekkel, filozófiákkal és azzal, hogy mennyire bonyolult társadalmat próbált europaizálni a korabeli hódító brit birodalom. Felemás sikerrel.

A nemzeti ellenállás mozgalmán és Gandhin keresztül jutunk el az „ötödik” birodalom koráig, a független Indiáig, amelynek gazdasági, politikai és társadalmi berendezkedését is külön ismerteti a szerző.

A kötetet indiai szavak és kifejezések szójegyzéke egészíti ki az egyéb függelékek mellett: a gyors, pontos miniszótárként külön is használható pár lap külön erénye az amúgy is kiváló könyvnek.

A Kőrösi Csoma Sándorral és Baktay Ervinnel kezdődő magyar indológia alighanem fontos könyvvel gazdagodott.