Ulpius és neje, Ulpia Ruca nyomában

Vonyó József főszerkesztő és Visy Zsolt szerkesztő jegyzi azt a sorozatot, amely a Pécs Története Alapítvány és a Kronosz Kiadó együttműködésében jelenik meg. A második kötetnél tartanak, hamarosan a török kor következik, mi azonban már az elsőbe belefeledkeztünk, és órákon át kalandoztunk a Római Birodalom Pannonia Valeria tartományában.

Valamikor Krisztus előtt 13 és 9 között kapcsolódtunk be a történetbe, amikor a mai Pécs területe Tiberius hadjárata után római fennhatóság alá került.

A Drávától északra eső területeket speciális szövetségi szerződésekkel csatolták Rómához; erre utal az is, hogy Pécs területéről nem került elő olyan leletanyag, amely alapján feltételezhető lenne, hogy katonaság állomásozott a területen ebben az időben.

A korabeli leletanyag elsősorban illír és kelta lakókat mutat, míg a később használatos római kori városnév – Sopianae – valószínűsíthetően az indoeurópai seup-/seub- tőből ered, ami lehetségesen „nedvességet” jelent, és a galliai Suippe folyó mentéről érkező betelepülőkre utal.

Mivel a római kori leletek elsősorban a Jókai utca és a Citrom utca, valamint a Rákóczi út mentén kerültek elő, valószínű, hogy itt volt a város magja – írja Visy Zsolt a tanulmányában. A postapalotától nyugatra tárták fel azt a fürdőépületet, amelynek keletkezését Hadrianus korára teszik.

A fórum is közel lehetett.

A lakosság, ahogy említettük, valószínűleg inkább kelta volt. A székesegyház környékén talált sírkövek is ezt erősítik meg. Itt találták meg egy Ulpius nevű polgár síremlékét – vajon honnan vette Szerb Antal Ulpius Tamás nevét az Utas és holdvilágban? –, aki mellett nejét, Ulpia Rucát is eltemették: utóbbi nevének utótagja egyértelműen kelta.

Sopianae az első század végén már biztosan létezett, az őslakosoknak a római fennhatóság pedig egyben civilizálódást is jelentett: az előkerült töredékekből egyértelmű, hogy a területen ekkoriban nőtt meg az érmeforgalom, használni kezdték a cserépmécseseket, a hamvasztásos temetkezés mellett pedig a birodalom más régióihoz hasonlóan megjelent a kocsis temetkezés is, amelynek során a gazdag városlakókat kocsijukkal együtt temették el: Kozármisleny területén találtak ilyen sírt.

A második században a főutca a mai Rákóczi út mentén haladhatott. Itt már kőépületek álltak, az út kőzúzalékkal volt felszórva, a főút mentén pedig kavicsos utcák vezettek tovább.

A Severus-dinasztia (193–235) alatt aztán felvirágzott Pannónia, és bár nincs bizonyíték, hogy Sopianae városi címet kapott volna, egy felirattöredék akár erre is utalhat.

Mire 212-ben Caracalla rendeletet hozott, amelynek értelmében minden szabadon született birodalmi lakos teljes jogú római polgárrá vált, Pannóniát már teljesen romanizált társadalom lakta. Erre utal az is, hogy a területről előkerültek olyan leletek is, amelyek a Mithrász-kultuszra utalnak, például egy fríg sapkás bronzfej; valamint hogy a város körül megjelentek a villagazdaságok, amelyeknek maradványait azonban nem igazán sikerült még feltárni.

A harmadik század végén, Diocletianus reformja után Pannonia Valeria tartomány székhelye lett a város, azaz ide koncentrálták a polgári közigazgatás szerveit. Azt pedig, hogy miként nézett ki a korabeli település, jól szemléltetik a szerzők, akik nemcsak a városszerkezet térképeit, de az egyes villák alaprajzát is rekonstruálták, belső udvarokkal, a hossztengelyekkel szemben lévő apszisos teremmel.

A harmadik század végén aztán alkonyodni kezdett. Megjelentek a carpok: a vandál trák törzset a Keleti-Kárpátokból telepítették Valériába, Róma pedig lépésről lépésre kezdte feladni a tartományt, amelynek székhelyén ekkor csaknem tízezren éltek. Aztán 409-ben Valeriát a rómaiak átadták a hunoknak, akik az ötödik században – mondjuk így – átrajzolták a civilizált vidék arculatát.

Az utolsó időkben a birodalom más területeihez hasonlóan itt is megjelent a kereszténység. A legjelentősebb ókeresztény emlékegyüttesről, a sírkamrákról Gábor Olivér jegyez külön tanulmányt a kötetben, ebben felhívja a figyelmet arra, hogy sokáig bizonytalan volt, mikorra datálhatók az építmények, mivel a területen található pénzekből kiindulva lehetségesnek gondolták, hogy negyedik század közepiek. Később valószínűvé vált – részben a nisi sírkamrákban talált krisztogramok és a pécsiek hasonlatossága miatt –, hogy a nisivel egy időben készülhettek, inkább a negyedik század végén, az ötödik század elején.
A tanulmány szerzője részletesen ismerteti az egyes ábrázolásokat, sőt a szöveg melletti képeken megtekinthető az V. sírkamra virtuális rekonstrukciója, egy virágdísz újraalkotva, csakúgy, mint a X. sírkamra mellett talált mozaik mintája.

A második kötet a püspökség megalapításától a török korig mutatja be a város történetét, a hamarosan megjelenő harmadik rész pedig a török korba vezet vissza. Innen folytatjuk.