Ül a fa tetején, és ha kell, felhőre vadászik

Ez általában azért van, mert a felnőttek kilencvenhat és fél százaléka nem emlékszik arra, hogy gyerekkorában mi tetszett neki – de ez még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy arra sem emlékszik, hogyan látta a világot gyerekként.

Képtelen felidézni, hogy miért szórakoztató összefirkálni a falat, fellocsolni a nappalit, kimászni a földszinti ablakon, vagy épp hogyan válik bizonyossá, hogy a másik szobában a sötétben az a valami, az nem egy dívány, hanem a tizenkét kezű pókszörny egy rongyos, piros kockás függönybe rejtőzve, négykézláb, és a pofájában szögekkel, amiket a fülünkbe akar beverni. A felnőttek nagy része elfelejtett gyerekül. És azért ilyen. Hogy miként függ ezzel össze, hogy a világ is ilyen, amilyen, azt hagyjuk, annyi bizonyos, hogy azok, akik nem felejtettek el gyerekül – például Picasso, Fellini, Erich Kastner, Lázár Ervin és a hasonlók –, időlegesen elviselhetőbbé szokták tenni az elviselhetetlent, hiszen ha egy gyerek firkálja össze a falat, azért megbüntetik, ha Picasso, azért meg dollárezreket fizetnek, ami azt is mutatja, hogy a felnőttek nemcsak hogy mindent elfelejtettek, de nemegyszer még a várhatónál is hülyébbek, persze ettől még Picasso zseni.

Mindez a Kistehénről jutott eszünkbe: Kollár-Klemencz László és Igor Lazin mesekönyve ugyanis olyan emberek munkája, akik mindenre emlékeznek. Kezdjük magával a Kistehénnel: a kétezres évek elején egy Sziget-reklámban debütáló, valószínűtlen, sárga állat sikerének titka ugyanaz, mint Vacskamatié és Mikkamakkáé: legbelül mindenki pontosan tudja, hogy ezek léteznek.

Kistehénnek, aki továbbra is a fa tetején szokott ülni, és olykor angyalnak öltözött legyeket kerget, most már barátai is vannak: Tetemaci, aki nagyon buta, mindig alszik, de nem lehet rá haragudni, Nyúl, aki képes álló füllel a talpára esni, és a gyáva vadász, aki olykor a nyuszihoz menekül. Hogy ezek a lények hol élnek, az nem világos – hát hol élnének, ezek is a Négyszögletű Kerek Erdőben élnek, kotyog közbe méltatlankodva egy hétéves –, mindenesetre amikor Tete hozzávágja a papucsát egy felhőhöz, amely ennek következtében leesik, kezdetét veszi a lehetetlen. A felhőmentési kísérletből mindenki a maga módján veszi ki a részét, és végül sikerrel járnak. Közben megtudhatjuk, milyen az, amikor a felhő úgy jelenik meg az égen, „mint amikor valaki fogat mos”, Igor Lazin rajzai pedig sokat dobnak a remek történeten: a Nyúl például úgy néz ki, mint egy uniós szabályoknak épphogy megfelelő, génmódosított füles sárgarépa és egy tök keveréke, Tetemaci olyan, mint egy használt pamacs és egy adag lejárt szavatosságú tejszínhab találkozása egy amerikai cukrász rémálmában, a Kistehén úgy néz ki, mint a Kistehén, a Vadász, meg mint egy álruhás Kistehén. A felhő, az csak felhő.

A Manó Könyvek kiadásában megjelent remekművet mi is és a hétéves is azonnal a szívébe zárta. A felnőttek meg le vannak ejtve. Még a nappalit se képesek rendesen fellocsolni.