Újrahasznosított kompozíciók

A legnagyobbak előtt tiszteleg Sandro Miller amerikai fotográfus a Malkovich, Malkovich, Malkovich – Tisztelet a kamera mestereinek címmel látható kiállításának képeivel, amelyek a budapesti Műcsarnokban láthatók május 13-ig a Budapest Fotófesztivál részeként. A koncepció szerint a fotótörténet híres képeit Miller egyszerűen újraalkotta John Malkovich ismert amerikai színésszel a főszerepben. Hogy mit tartott meg ezekből és mit nem, az megfigyelőképességét dicséri: ahogy egy, a háttérben futó videóban meséli, mindig is jó érzéke volt a részletek megfigyeléséhez, így könnyen ki tudta szűrni egy képből azokat a jellegzetes elemeket, amelyek felismerhetővé teszik az adott felvételt – mielőtt még azt gondolnánk azonban, hogy szolgai „másolatok” születtek, Miller az első képekkel helyreigazít. A 2013-ban kezdődött együttműködésben született első felvételen a mesternek tekintett fotós, Irving Penn Picasso-portréjának Malkovich-változatát látjuk, majd a Philippe Halsman-féle Salvador Dalít, enyhén elmebeteg tekintettel, akárha az eredeti lenne.

Továbbsétálva a Malkovich-féle Jack Nicolson tűnik fel, Herb Ritts újrarendezett négyes bohócportréja formájában, majd Richard Avedon felvételének adaptációja, az eredeti Ronald Fischer méhészről készült. Az enyhén extravagáns felvételen – amely extravagancia olyannyira nem áll távol az eredeti készítőjétől, Avedontól – Malkovich testén méhek másznak. Már az anyag ekkora részét végignézve is szembetűnik, hogy a fotók egyben új minőséget, új képet is jelentenek, hiszen a színész erős gesztusokkal, arcjátékkal, néha pedig épp azzal, hogy eljátszik valaki mást, hozzá is ad az eredetiekhez. Dalí nemcsak Dalí utánzása, de egyben a Dalí-képünk karikatúrája is, „Picasso” pedig voltaképp Picasso hiánya, hiszen az oly jellegzetes szemet nem lehet reprodukálni.

Ugyanez merül fel Bill Brandt Szemek sorozata kapcsán: ha van az arcnak jellegzetes, utánozhatatlan eleme, akkor az épp a tekintet. Ami összekeverhetetlen, épp ezért szemeket „újrarendezni” nem lehet – itt épp ezért válik izgalmassá a projekt.

Ha már sorozatok: Miller újrarendezte André Kertész fotótörténeti értelemben is mérföldkőnek számító Torzulások sorozatát: ami Kertésznél esztétikus még torzított formában is, az itt meghökkentő, nem esztétikus, sőt kifejezetten taszító bizonyos elemeiben. Kertész ugyanis női testet fotózott, azt nyújtotta-tekerte, tükrözte, a férfi test, Malkovich mint modell ebben a kísérletben ugyanakkor teljesen máshogy „működik”, és ezáltal egyszerre jön létre az eredeti sorozat karikatúrája és egy teljesen új fotográfiai mű. Szintén a test a buktató – vélhetően szándékosan – Annie Leibovitz híres John Lennon–Yoko Ono portréjának újrafotózásánál. Az eredeti felvétel, amelyen Lennon meztelen testtel tekeredik rá a feleségére, halála előtt nem sokkal készült, és alighanem a világ egyik leghíresebb felvétele. A Miller-féle változaton Malkovich legfeljebb a mozdulatot imitálja, „Yoko” pedig nem is hasonlít az eredeti Yoko Onóra, titokzatosság helyett inkább mintha mulatna a helyzeten. Mindettől, ahogy a képre vetül az eredeti kép a tudatban, valamiféle zavar, interferencia jön létre.

Miller újrafotózta David Bailey Mick Jagger-képét is, amelyen az énekes szőrcsuklyában látható, ennél bizarrabb azonban Bert Stern Marylin Monroe-ja rózsaszín rózsákkal: Malkovich Mick Jaggernek még csak-csak elmegy, de amikor Marylin Monroe-t játszik, rózsaszín rózsákkal a fekete-fehér felvételen, azt nehéz megállni mosoly nélkül.

Az újrarendezett Diane Arbus-felvételek sora maga a vállalt abszurd: ha rá lehet tenni még egy lapáttal a Malkovich mint Monroe jelenségre, a Malkovich mint egypetéjű ikrek – kislányruhában – mindent visz. Bizonyára meg lehet magyarázni a képet komoly művészettörténeti háttértudással is, mi inkább a gyermeki nézőpontot ajánlanánk, amellyel rendkívül szórakoztató a fotó.

A kurátor jó érzékkel helyezte el a kiállításban Annie Leibovitz Meryl Streepről készült felvételének változatát, amelyen a színésznő – illetve ezúttal a színész – mintha a maszkját, az arcára száradt fehér maszkot tépné le, csak épp maga az arc az a maszk. Pierre et Gilles, Mapplethorpe, majd újra Irving Penn előzi Warhol Zöld Marylin Monroe-ját, hogy végül az amerikai történelem híres felvételei kerüljenek sorra, Abraham Lincoln, Che Guevara, Dorothea Lange felvétele, a Menekült anya és Edward Sheriff Curtis Három ló című indiánportréja.

A záró szekció csodálatosan lebeg az hommage, a fricska és a saját műalkotás közt, egyelő távolságra mindegyiktől.

Hogy inkább kísérlet, inkább művészet vagy inkább alkalmazott fotográfia mindez, azt a nézőre bíznánk. Egy azonban biztos: akármi is legyen a műfaja, abban minőséget produkált.