Túl látványos, túl nagy, túl sok

A kezdetekkor a hatvanas évek végén Kolumbiában járunk: egy wajuu törzsbéli idősebb asszony (Carmina Martinez) készíti fel lányát (Natalia Reyes) a nővé avatás szertartására. Látványosak a színes ruhák, ahogy a szél fújja a port a pampán a nagytotálokban, a beszédes, ugyanakkor zárt indián arcok, a szertartás alatti tánc, hatásos az áramló vörös ruha örvénye, ugyanakkor már a tizedik percben van egy olyan érzésünk, hogy mindez sok. A rendezőpáros, Cristina Gallego és Ciro Guerra annyira biztosra akart menni, annyira kitalálta a film minden kockáját, annyira nem hagyott teret a véletlen szépségnek mindebben, hogy az már fullasztó. Később, úgy egy óra harminc percnél beigazolódik ez a megérzésünk: ami a nyitó képsorokban még szépnek tűnik, az századszor, ezredszer már kifejezetten idegesítő. A filmkészítők a két óra alatt körülbelül száznegyvenszer sütik el például azt a viccet, hogy az indián nők ruháját fújja a szél.

Visszaugorva a történet elejére: amikor Rapayet (José Acosta) megpillantja az éppen nővé avatott lányt, abban a pillanatban eldönti, hogy feleségül veszi, mivel azonban szegény, a hozomány megszerzésének egyetlen módja, ha kábítószer-kereskedelembe kezd az amerikaiakkal (gringókkal). Amennyire erőltetettnek tűnik a képi sík, annyira finoman sikerült kidolgozniuk a film készítőinek az indián szokások, hiedelmek, tradíciók és társadalmi értékek ütközését a modern világgal és a bűnözés világával, csak épp valahogy nem áll össze ebből az igazi, emberi történet.

Az indiánok nem értik, hogy mi az, ha valaki nem tartja be az adott szavát – ez a legfőbb bűn a wajuuk szerint –, nem értik, hogy mit akarnak a gringók a fűvel (ez az ő boldogságuk, mondja az egyik jelenetben a főszereplő), nem értik, miként működik a drogkereskedelem aljas és hazug világa, amikor pedig a saját – tiszta – törvényeik által próbálnak benne mozogni, nemcsak hogy törvényszerűen elbuknak, de ők maguk is beszennyeződnek.

Mindent elkövetnek az általuk megbocsáthatatlannak tartott bűnök közül ők maguk is, beleértve a gyilkosságot, a család elárulását vagy az erőszaktételt, a temetők beszennyezését – oda rejtik el a fegyvereket –, végül egy családok közti háborúban mindenki odavész, egyetlen kislányt leszámítva, akinek nem volt már módja megtanulni a törzsi hagyományokat, így túlélése bizonytalan.

Noha első olvasatra a Latin-Amerikát pusztító drogmaffia és a valódi, helyi hagyományok konfliktusáról szól a film, arról, miként számolódnak fel a több ezeréves tradíciók a pénz és egy értéktelen értékrend nyomására, tágabb értelemben magáról az asszimilációról, annak kétélű, pusztító voltáról értekezik a rendező, amit szépen árnyalnak azok a jelenetek, ahol „idegenekkel” – más törzsbéliekkel, spanyol ajkúakkal vagy a gringókkal – egyezkednek, üzletelnek a wajuuk, illetve azok a képsorok, ahol látjuk, hogyan porlad szét ezzel párhuzamosan a saját értékrendjük, hogyan válik egyikük alkoholistává, a másik kisfiú hogy jelenti ki, hogy őt nem érdeklik a lovak, repülni akar.

Nagyon jó film lehetett volna Az átkelés madarai a Hollywoodra kacsingatás nélkül is, ha alkotói kevésbé akarnak látványosat, kitaláltat alkotni mindabból, ami magától is nagy, látványos és bonyolult. w



Az átkelés madarai (Pájaros de verano)

Kolumbiai–dán–mexikói dráma, 2018.

R.: Cristina Gallego és Ciro Guerra



10/