Tudom, mit hordtál tavaly nyáron

A könyv, amely a Corvina Kiadónál jelent meg, a társadalomtörténet, a divattörténet és az életmódtörténet metszéspontjában helyezkedik el. A benne szereplő öltözetekről egy-két oldalnyi információt kapunk az ávós bőrkabáttól a kilencvenes évek iszonyatáig, a patacipőig, így képeskönyvként és lexikonként is funkcionál.

A szöveg nem egy helyen szolgál kevéssé köztudott információkkal – a generációk közt  elvesztek az öltözködéstörténeti nüanszok –, az például mindenkinek megvan, hogy a Depeche Mode-rajongók a nyolcvanas években bőrkabátban jártak, de hogy a kabátok egy része átalakított ávós bőrkabát volt, kevesen tudhatják. Szó esik a magyar vidék arculatát még nem olyan rég is meghatározó nejlonotthonkáról – amely, és ezt teljes joggal állapítja meg Poós, az önfeladás szimbolikus ruhadarabja –, aztán elérkezünk a hetvenes évek kelet-európai lebutított hippifílingjéig a fapapuccsal. Tündöklése kérészéletű volt, ugyanis a nyolcvanas években, jegyzi meg a szerző, teljesen kiszorította az Alföldi papucs. Szó esik az irhabundáról mint sajátos magyar rock and roll-öltözetről, a miniszoknyáról, amelyet először Zalatnay Cini viselt Magyarországon.

Az 1970–80-ig tartó időszakból a csehszlovák és magyar hétköznapokat meghatározó autóstáska, a Szörényi Levente által népszerűsített Lennon-szemüveg, a népi hímzésű ing kerül elő, valamint a szimatszatyor. A rocker egyenruha markáns darabja még a kétezres években is tartotta magát – sőt, tartja magát –, így alighanem egy külön monográfia tárgya is lehetne.

Természetesen két teljes oldalt kapott a ricsés kendő, amely 1979 és 1989 között két generációnyi lakótelepi kamasz mindennapjait határozta meg, bekerült a centrumos szatyor, amely néha még ma is előkerül nagyszülői szekrények mélyéről – a narancssárgája színe kikeverhetetlen a kapitalizmus gyáraiban, van benne valami enyhe piszokérzet –, az 1980–1990-ig tartó időszakban pedig már a hanyatló Nyugat termékével, a farmerekkel nyitunk. Természetesen előkerül a nyugatnémet katonaing, a frottír csuklópánt, amitől egy generáció úgy nézett ki 1986-ban, mintha kitört volna az általános iskolai tanulók közt a teniszőrület. Az évtized végével jutunk el a veszkócsizmáig, amelyet ma már legfeljebb a külvárosi motoros kocsmák szebb napokat is látott látogatói viselnek a hétvégén, de egykor írókon, festőkön és más művészegzisztenciákon is feltűnt, ugyanakkor, amikor a gimnazista lányok lelencruhában próbálták túlélni a rendszerváltás okozta anyagi nehézségeket. (Még jó, hogy minden családban akadt rongyos zsák.)

Az 1990–2000-ig tartó időszakot jól érzékelteti a szerző a susogós jogging, a pálmafás ing és a hastáska részletes bemutatásával – ami azt illeti, a kilencvenes évekbeli kamaszkor sem volt divattörténeti leányálom, de az ezt követő évtized ízléstelenségben valóban rátett egy lapáttal arra, ami fokozhatatlannak tűnt.

Egy kicsit sajnáljuk, hogy a csuklya és a neon rózsaszín kötött fejpánt kimaradt, de a könyv így is jó olvasmány annak, aki nemcsak azt akarja tudni, hogy mi történt az elmúlt fél században Magyarországon, de azt is, hogy hogy néztek ki a történelem szereplői.