Kultúra
Trieszti történetek és titkok
Kávéházakba és zongoraszobákba vezet Pressburger utolsó kötete
Az 1956-os forradalom után disszidált Olaszországba, s dramaturgi, rendezői munkái mellett – nevéhez kötődik Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának színre vitele a milánói Scalában, valamint Ligeti György Le grand macabre-jának színpadra állítása a bolognai Teatro Comunale színházban – a közép-európaiság egyik legfontosabb őrzője volt. Az angolul, franciául, magyarul, németül, olaszul, oroszul és szlovénül is beszélő uomo universale (aki rádiózott, műfordítóként is dolgozott, filmezett, és ki tudja még, mit csinált), 1991-ben alapította meg a Mittelfest közép-európai művészeti fesztivált.
Hiánya akkora űrt hagyott, hogy egy személy biztos nem tud az utóda lenni – hiszen legalább három ember életre szóló munkáját végezte el. Hogy mellékesen íróként is jelentőset alkotott, azt már magyar olvasói is tudják, hiszen kötetei sorra jelentek meg fordításokban – azok is, amelyeket egyedül jegyez, s azok is, amelyeket ikertestvérével, az 1986-ban elhunyt Miklóssal írt.
Most a Noran Libro adta ki a Trieszti történeteket, Giorgio Pressburger utolsó kötetét Lukácsi Margit fordításában. A hosszabb és rövidebb novellák kötőanyaga a már említett „triesztiség”, amelyben meghatározhatatlan módon keveredik Trieszt, a helyszín, az olasz és szlovén, valamint a monarchiás kultúra, a trieszti olasz dialektus és a szlovén, valamint a német – és nyomokban még a magyar – nyelv is, a kávéházi és a bárkultúrának ez a sajátos, csak Triesztre jellemző kettőssége, az öböl szemkápráztató kékjével együtt. A triesztiség kultúrája beláthatatlanul hatalmas, elég talán Joyce-t említeni, aki itt írta az Ulysses legnagyobb részét, barátját, Italo Svevót, a modern olasz irodalom zsenijét, aki itt született, Claudio Magrist vagy Rilkét. A Trieszti történetekben Pressburger a rá jellemző módon szinte azonnal megteremti a személyességet: a mindennapi történetek olyan hangon szólnak, mintha valóban csak valaki mesélné egy kávéházi szegleten. A kávéházi bolond asszonyról, aki mintha egy másik évszázadból ragadt volna itt, s egész Trieszt találgatja, voltaképp ki lehet, az öreg, milliomos mérnökről, aki jobb híján egy szlovén bejárónőt fogad örökbe, hogy legyen kire hagynia a vagyont, Frau Musikáról, az idős, angyali zongoratanárnőről, aki, miután évtizedekig eltartotta a családját, és küzdött a zajongó szomszédokkal, élete végén rádöbben, hogy mindannyian becsapták. Pressburger szövegében a fordító jó érzékkel meghagyta a helyi dialektusban vagy olasz–szlovén keveréknyelven írt mondatokat eredetiben.
A novelláknak néha nagy csavarral van végük, néha nem tudni, mi lesz a végük – mint például a milliomos mérnök történetének esetében –, Pressburger néha pedig fel is szólít arra, hogy találjuk ki, mi következik. Talán helyesebb lett volna a Trieszti történetek helyett a Trieszti történetdarabok címet adni a kötetnek, de így is, úgy is jó olvasmány.
Hiánya akkora űrt hagyott, hogy egy személy biztos nem tud az utóda lenni – hiszen legalább három ember életre szóló munkáját végezte el. Hogy mellékesen íróként is jelentőset alkotott, azt már magyar olvasói is tudják, hiszen kötetei sorra jelentek meg fordításokban – azok is, amelyeket egyedül jegyez, s azok is, amelyeket ikertestvérével, az 1986-ban elhunyt Miklóssal írt.
Most a Noran Libro adta ki a Trieszti történeteket, Giorgio Pressburger utolsó kötetét Lukácsi Margit fordításában. A hosszabb és rövidebb novellák kötőanyaga a már említett „triesztiség”, amelyben meghatározhatatlan módon keveredik Trieszt, a helyszín, az olasz és szlovén, valamint a monarchiás kultúra, a trieszti olasz dialektus és a szlovén, valamint a német – és nyomokban még a magyar – nyelv is, a kávéházi és a bárkultúrának ez a sajátos, csak Triesztre jellemző kettőssége, az öböl szemkápráztató kékjével együtt. A triesztiség kultúrája beláthatatlanul hatalmas, elég talán Joyce-t említeni, aki itt írta az Ulysses legnagyobb részét, barátját, Italo Svevót, a modern olasz irodalom zsenijét, aki itt született, Claudio Magrist vagy Rilkét. A Trieszti történetekben Pressburger a rá jellemző módon szinte azonnal megteremti a személyességet: a mindennapi történetek olyan hangon szólnak, mintha valóban csak valaki mesélné egy kávéházi szegleten. A kávéházi bolond asszonyról, aki mintha egy másik évszázadból ragadt volna itt, s egész Trieszt találgatja, voltaképp ki lehet, az öreg, milliomos mérnökről, aki jobb híján egy szlovén bejárónőt fogad örökbe, hogy legyen kire hagynia a vagyont, Frau Musikáról, az idős, angyali zongoratanárnőről, aki, miután évtizedekig eltartotta a családját, és küzdött a zajongó szomszédokkal, élete végén rádöbben, hogy mindannyian becsapták. Pressburger szövegében a fordító jó érzékkel meghagyta a helyi dialektusban vagy olasz–szlovén keveréknyelven írt mondatokat eredetiben.
A novelláknak néha nagy csavarral van végük, néha nem tudni, mi lesz a végük – mint például a milliomos mérnök történetének esetében –, Pressburger néha pedig fel is szólít arra, hogy találjuk ki, mi következik. Talán helyesebb lett volna a Trieszti történetek helyett a Trieszti történetdarabok címet adni a kötetnek, de így is, úgy is jó olvasmány.