Kultúra
Trianonidák vagyunk
Tamáska eszmefuttatásai a történelmi esszé csúcsteljesítményei
A szerző, Tamáska Péter – a Magyar Hírlap publicistája – az Unicus Műhely jóvoltából megjelent új könyvének bevezetőjében a szóalkotásról tett vallomásához nem teszi hozzá: Mi, trianonidák című kötete döntő, legfontosabb üzenete, hogy mindanyian trianonidák vagyunk. A jövőre százesztendős kiheverhetetlen csonkolás, Trianon teremtményei, gyermekei, ilyen-amolyan – netán elfajzott – utódai. Legkülönfélébb hatásainak, irtózatos következményeinek, megannyi számbavehetetlen históriai lidércfejleményének szenvedő részesei, áldozatai és alakítói is egyben.
A történelmi esszé csúcsteljesítményeinek is minősíthető írások sora bizonyítja a fentieket. Tamáska a magyar történészek idősebb nemzedékének ahhoz a – nem túl népes – táborához tartozik, akinél a bátorság, a felkészültség és a felelősségteljes nemzetpárti szemlélet magas szintű íráskészséggel is párosul. E jellemzők „lecsapódásainak” ritka szerencsés kollekciója ez a gyűjtemény.
Akár a szülővárosnak, Kassának emléket állító Kassa, Casovia, akár az eredetiségében kivételesen pompásnak (sőt, itt-ott költőinek!) mondható 1913 karácsonya, akár a Tisza, Ady és Goga világlátása, avagy adalék az 1918-as Nagy Összeomláshoz című opuszt – de bármelyiket – vesszük, a következtetés mindig ugyanaz marad. Tamáska Péter kifejezetten szuggesztív módon, olykor bravúros eszmefuttatásokkal, históriai kaleidoszkópként pörgetve-forgatva állítja elénk az így-amúgy Trianonig vezető vagy abból következő, azzal többféleképpen összefüggésbe hozható eseményeket és figurákat, jelenségeket és különlegességeket. A sor egészen az 1954-es futballvilágbajnokságon Puskásék elleni döntő megnyerését jelentő nyugatnémet győzelemig vezet (Egy gól világtörténelmet ír).
Az „Egy friss, vidám háború”-ban szívszorító, ahogyan megidézi Krúdyt, aki Pest, 1916 című kötetének Gordonkázás című írásában azon borong, hogy „vajon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? (…) De jó volna ötven év múlva sírbolt-szagú szalonkabátban sétálni az Andrássy úton!” – mire Tamáska: „mi száz év után sírbolt-szagú levéltári forrásokat, fotókat és filmeket böngészünk, s épp olyan bizonytalanok vagyunk ítéletünkben, mint Krúdy lett volna 1966-ban sírbolt-szagú szalonkabátjában a kádári Magyarországon.” Igen, a szintúgy sírboltszagú 1966-os Magyarországon, bő negyedszázaddal Kolozsvár visszatérte és mindössze tíz esztendővel a 20. század legnagyobb eseménye után. Azt hiszem, ezt csak mi, trianonidák értjük igazából.
A történelmi esszé csúcsteljesítményeinek is minősíthető írások sora bizonyítja a fentieket. Tamáska a magyar történészek idősebb nemzedékének ahhoz a – nem túl népes – táborához tartozik, akinél a bátorság, a felkészültség és a felelősségteljes nemzetpárti szemlélet magas szintű íráskészséggel is párosul. E jellemzők „lecsapódásainak” ritka szerencsés kollekciója ez a gyűjtemény.
Akár a szülővárosnak, Kassának emléket állító Kassa, Casovia, akár az eredetiségében kivételesen pompásnak (sőt, itt-ott költőinek!) mondható 1913 karácsonya, akár a Tisza, Ady és Goga világlátása, avagy adalék az 1918-as Nagy Összeomláshoz című opuszt – de bármelyiket – vesszük, a következtetés mindig ugyanaz marad. Tamáska Péter kifejezetten szuggesztív módon, olykor bravúros eszmefuttatásokkal, históriai kaleidoszkópként pörgetve-forgatva állítja elénk az így-amúgy Trianonig vezető vagy abból következő, azzal többféleképpen összefüggésbe hozható eseményeket és figurákat, jelenségeket és különlegességeket. A sor egészen az 1954-es futballvilágbajnokságon Puskásék elleni döntő megnyerését jelentő nyugatnémet győzelemig vezet (Egy gól világtörténelmet ír).
Az „Egy friss, vidám háború”-ban szívszorító, ahogyan megidézi Krúdyt, aki Pest, 1916 című kötetének Gordonkázás című írásában azon borong, hogy „vajon mit fognak beszélni egykor a mai Budapestről? (…) De jó volna ötven év múlva sírbolt-szagú szalonkabátban sétálni az Andrássy úton!” – mire Tamáska: „mi száz év után sírbolt-szagú levéltári forrásokat, fotókat és filmeket böngészünk, s épp olyan bizonytalanok vagyunk ítéletünkben, mint Krúdy lett volna 1966-ban sírbolt-szagú szalonkabátjában a kádári Magyarországon.” Igen, a szintúgy sírboltszagú 1966-os Magyarországon, bő negyedszázaddal Kolozsvár visszatérte és mindössze tíz esztendővel a 20. század legnagyobb eseménye után. Azt hiszem, ezt csak mi, trianonidák értjük igazából.