Kultúra
Több hónapnyi börtön rádióhallgatásért a diktatúra éveiben
Gervai András kötete a Kádár-kor mindennapjairól – Célszemély: a társadalom
Egyszóval: ha nem lenne bázisuk a társadalomban. Épp ezért veszélyes, ami a diktatúra után az össztársadalmi mentalitásban, a reflexekben ott marad.
Főleg ha a besúgók, a provokátorok, a csinovnyikok és az egykori együttműködők továbbra is köztünk élnek – hiszen most már mi legyen velük, ha akkor nem lett semmi.
Huszonöt év távlatából már csak egy dolog dönthető el: hogy hajlandók vagyunk-e végre nyíltan beszélni, vagy továbbra is a posztállapot elhallgatásokkal, sérelmekkel, indulatokkal teli, információhiányos másnaposságában kívánunk élni. A nyílt beszédnek megvan az a haszna, hogy előbb-utóbb semmissé teszi a sérelmeket, indulatokat, és új lapot teremt. Éppen ezért fontos minden munka, amely megkísérli alulnézetből, működés közben láttatni a diktatúrát.
Gervai András Titkos Magyarország – „Célszemély: a társadalom” című, a könyvfesztiválra megjelent kötetében (Kalligram, 2015) olyan esetek nyomába eredt, amelyek felfejtése közben az olvasó előtt kirajzolódik a megfigyelők és a megfigyeltek kapcsolathálózata.
A jelentésekre épített szövegből nemcsak az körvonalazódik, hogy milyen módszerekkel, milyen ideológia mentén dolgoztak az ügynökök, de az is, hogy ők maguk milyen emberek voltak, vagy mi mozgatta őket.
Noha Gervai az igazán nagy vadak – Kodály Zoltán vagy az Amerikában megfigyelés alatt álló Teller Ede – eseteit is ismerteti, a legmegdöbbentőbbek nem ezek, hanem a kisemberek ügyei. Például az, amikor egy teljesen átlagos szocialista vállalatnál 1965-ben a dolgozók egy része a Szabad Európát hallgatja munkaidőben. A szobában spicli van, aki jelent.
A „bűnelkövetőket” elviszik a rendőrök, munkahelyükön fegyelmi eljárás indul ellenük, közben a hálózat igyekszik elterelni a gyanút az ügynökről, így senki nem tudhatja biztosan, melyik szobatárs köpött. Szép pillanat az elmúlt rendszerből: „Július 10-én pénteken reggel háromnegyed hétkor Sziklai műszaki vezető röpgyűlést tart, amelyen elítéli az ellenséges magatartást tanúsítókat, akik uszító adásokat hallgatnak. Köszönetét fejezi ki annak vagy azoknak, akik ezt a tényt felfedték.” Egyetlen mondat, amely mindent elárul a Kádár-korról. Mindenki potenciális megfigyelt, ezt a hatalom helyi szinten is demonstrálja, a félelemkeltéssel pedig minden esetben együtt jár a felfordult erkölcs mint norma: a társadalomnak az a hasznos – értsd: a hatalom által élni hagyni szándékozott – tagja, aki együttműködik, jelen esetben köp.
Aligha kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy átlássuk, hogyan terhelte meg máig ható módon a volt szocialista országok társadalmát az a negyven év, amelyben az állampolgárkodás kívánatos kereteit a fenti módon szabták meg. Az elkövetőket ebben az esetben szabadságvesztésre ítélték. Van azonban számtalan más, izgalmas fejezet is. Például A család című, amelyben a szerző egy komplett besúgófamília természetrajzát prezentálja: a Nagy Imre-per előkészítésében részt vevő Szalma József ÁVH-s munkatárs édesapja, első és második felesége, sőt valószínűsíthetően lánya is a cég alkalmazottja volt.
Nehéz eldönteni, hogy a família az iszonytatóbb, vagy a szakmában felőrlődő, alkoholistává züllő Szalma József sorsa. (Itt jegyezzük meg, hogy Gervai adatai szerint az ötvenes években az ÁVH 1, 2 millió magyar állampolgárról vezetett kartont.)
A Tudósok és az állambiztonság című fejezetben Teller Ede, Wigner Jenő és Bay Zoltán – és főleg itthon maradt családtagjaik – megfigyelésének részletei tárulnak fel. A megfigyelési ügy leginkább gyomorforgató mozzanata, hogy Teller unokaöccsét, noha már tizennégy évesen kitűnő matematikus volt, nem hagyták továbbtanulni, sőt arra sem kapott engedélyt, hogy magánúton levizsgázhasson – aminek természetesen bürokratikus okai voltak.
Izgalmas fejezet szól Kodály Zoltán és a hatalom bonyolult viszonyáról: Kodállyal a híre miatt igyekeztek kesztyűs kézzel bánni, de természetesen minden módon a nyomában voltak.
A Pszichiáterek és az állambiztonság című rész egy pszichiáterként progresszív módszereket alkalmazó szakemberről szól, aki eközben az orvosi etikát lazán felülírva rendszeresen jelent a betegekről, a kollégákról, sőt szinte mindenkiről, akivel kapcsolatba kerül.
Miközben a dokumentumokból egyértelművé válik a moral insanity és bizonyos értelemben a mániákusság, a jelentésíró egyben mások – állítólag kiváló – elmeorvosa. Nemcsak a képzeletbeli tragédiaíróknak szolgáltatott azonban alapot a rendszer, hanem komédiaszerzőknek is.
Az Egy falu bekerítése című fejezet a gépezet elképesztő bornírtságát illusztrálja: egy ismeretlen állampolgár levelet írt a Magyar Televíziónak arról, hogy rossz a műsor, hazudnak, továbbá a felszabadító oroszok kegyetlenkedtek és a téeszesítés erőszakos volt.
A géppel írt nézői vélemény nyomában elindul az egész elhárítás, és a fél Tisza-vidéket végignyomozzák a gyanús írógép után, amelyen az állítólagos néző megírta panaszát, természetesen álnéven.
Nem meglepő módon soha nem találják meg a tettest, de az „ügy” több hónapra lefoglalja az egész apparátust, akik partizánosdit játszanak Kelet-Magyarországon, miközben folyamatosan megvezetik őket saját sérelmeik mentén a kikérdezettek.
A Titkos Magyarország a Kádár-kor eszenciája.
Meglehetősen undorító és ijesztő az, amit felidéz. Épp azért érdemes olvasni.