Testetlen, csupa arc figurák

Megdöbbentő Schaár alakjainak egyszerre monumentális és törékeny kettőssége (Fotó: Hegedüs Róbert)

Noha 1975-ben meghalt, Schaár Erzsébet munkái máig aktuálisnak hatnak; ez a kettősség pedig – hogy egyfelől már bőven kanonizált, másrészt kortársnak tűnő alkotásokról van szó – különösen izgalmassá teszi a budapesti Fugában a műveiből rendezett tárlatot. A Zimányi László kollekciójából és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményéből válogatott kiállítás annál is inkább érdekes, mert időközben többször megfordult a világ, és valamelyest változott a kánon is, Schaár azonban szemmel láthatóan érvényes maradt.

A Budafokon 1908-ban született művész élete sok momentumában tipikus 20. századi magyar művészsors: a pesti főiskola és párizsi, majd bécsi tanulmányok után 1932-ben a korabeli progresszív pesti kiállítóhelyen, a Tamás Galériában mutatkozott be Járitz Józsával közösen, három évre rá pedig házasságot kötött Vilt Tibor szobrásszal. A negyvenes-ötvenes éveket, csakúgy, mint mások, visszavonultabban töltötte – az 1957-es tavaszi tárlatig elég fojtó volt a levegő a magyar képzőművészeti életben –, csak a hatvanas évektől vált ismét igazán aktívvá: 1960-ban a Műcsarnokban mutatkozott be, s egyre több állami megrendelést is kapott, főleg portrékra (Radnóti Miklós, Móra Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán).

Ahogy a tárlatot kísérő falszövegen is olvasható, művészi pályáján a hatvanas évek közepén következett be változás, ennek eredményeit 1966-ban székesfehérvári kiállításán lehetett látni először. Négy év múlva ismét a Műcsarnok következett, 1974-ben pedig ismét a fehérvári Csók István Képtárban állított ki, ahol az életmű-összefoglaló Utca először volt látható. Ekkor már külföldön – Gentben és Luzernben – is ismerték a nevét.

Az Utca mint kompozíció voltaképp az environment műfaj (környezetszobrászat, egy tér művészi célú átalakítása) első hazai megjelenése. Schaár tudniillik elutasította, hogy portrészobrait a szokásos, unalmas módon mutassák be, s ragaszkodott az újszerű elrendezéshez, így jött létre az „utca”, amelynek ablakaiban tizenkét híres magyar személyiség, mások mellett Kodály, Bartók, Radnóti, Móra, Petőfi és Szabó Lőrinc láthatók, mellettük pedig az antik sztéléket idéző nőalakok, valamint egy édesanya, egy kisfiú és egy kislány kaptak helyet. A kiállítást Pilinszky János a szobrok között sétálva nyitotta meg.

Az Utcáról többeknek eszébe juthat Ország Lili Labirintusa, amelyet 1974-ben kezdett el festeni, és amely nemcsak hogy sajátos, szigorúan festészeti eszközökkel és a képek sorrendjével megkonstruált kvázi-environmentként működik, de lelkületében is hasonló Schaár alkotásához. Mint ahogy mindkettőjüknél felfedezni vélhetjük az olasz metafizikusok hatását is: míg Ország Lili maga számol be róla, hogy de Chirico mennyire fontos neki, Schaár árkádok alatt álldogáló, az árkádokhoz tapadó figurái nem egyszer szintén de Chirico furcsa fényű vásznainak épületformáit idézhetik fel a látogatóban – noha a Schaárra ható művészek közt elsősorban Giacometti, George Segal és Marisol Escobar nevét említik a rendezők.

Az Utcának ismert egy másik változata is: 1975 tavaszán a luzerni múzeum kérte fel arra, hogy ott is mutassa be, a felállított mű pedig eltért a hazaitól, s ez az összeállítás kapott helyet aztán már a rendszerváltás után Pécsett.

Megdöbbentő az alakok egyszerre monumentális, archaikus és eközben csupa ideg, csupa törékenység kettőssége, amit Schaár azzal ér el, hogy a kőben hagyott, meg nem formált, négyzetes „testeket” megformált, kifejező – szenvedő – arcokkal és a kora reneszánsz festményeket idéző kezekkel látja el.

A tárlaton a számtalan kisebb munka között más hatásmechanizmussal él, de nem kevésbé lenyűgöző a Fotelben ülő című, 1963-as alkotás kisplasztikai változata. A művész édesapjáról készült munkán az idős ember önfeladását úgy szemlélteti, hogy a test szinte eggyé válik a fotellel, mintha már eltűnni kívánna a világból.

Amint említettük, az árkádok alatti meg sem formált, szinte csak jelzésértékű figurák sokakban idézhetik de Chiricót, a Pincegádor figurával címe miatt azonban sajátosan magyar jelentéstartalommal is megtelik az az 1967-es mű, amely talán a tárlat egyik legszebb darabja: ahogy S. Nagy Katalin felhívja rá a figyelmet, Schaárt ebben az időszakban a leginkább az architektúra és a figura viszonya foglalkoztatta.

Látható az eléggé ismert Egy kapcsolat története is a tárlaton: az 1967–1972-es mű, amelyen székek egymáshoz való viszonyával mutatja be egy kapcsolat tönkremenetelét, a Vilt Tiborral kötött, konfliktusokkal teli házasság sajátos lenyomata. A szék mint motívum az 1967-es Ólomszéken is megjelenik.

A kiállítás legerősebb hatású műve a Fal előtt és fal mögött: az 1968-as munkát joggal nevezik a tárlat rendezői a hatvanas évek egyik legfontosabb szobrának. A fal mellett a tükör mint motívum is hangsúlyosan szerepel az életmű ezen szakaszában: a kiállításon látható az 1972-es Két tükör között című művén egy figura áll egymásnak fordított tükrök közt.

A korai munkákhoz az 1966-os Kóré vezet át – a fiatalkori kislányfej miatt érdemes ezt a szekciót is tanulmányozni, más útvonalat választva pedig akár itt is kezdhető a kiállítás.

Két női alkotó a Síp utcában

Saját szoba – Sajó Edit és Schaár Erzsébet alkotói tere címmel szeptember 20-ig látható kiállítás a Síp12 Galéria és Közösségi Tér (1075 Budapest, Síp u. 12.) kiállítóhelyén. A kiállítótér azzal a céllal nyílt 2017-ben, hogy bemutassa a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményének egy-egy darabját. A tárlat szervezői a budapesti zsidó családból származó és a holokausztban elpusztult Sajó Edit egy munkája mellett állították ki Schaár Erzsébet szobrait. A kurátor Farkas Zsófia művészettörténész.