Szürreális, mégis önmaga

A fővárosunk régi barlanglakásaiból indul ki az egyik történet (Forrás: Facebook)

De azért is, mert mit tehet egy magyar író, ha Cortázarra reflektál? Ír egy Cortázar-novellát? Ez elég lapos ötlet, és kétséges, hogy sikerül-e. Elszakad tőle? Akkor nem működik reflexióként. Ugyanakkor biztosan több olyan szerző van, akit megkísértett a gondolat, hogy az argentin zseni egy novelláját – A távoli társ –, amely részben Budapesten játszódik, megmutassa a magyar koldusasszony szemszögéből is.

Brém-Nagy Ferenc megírta a magyar változatot az Y Kölcsönvett történetek című, érdekes szerkezetű kötetében, amely a szentendrei Urbis Kiadónál jelent meg. A kísérlet hibátlanul sikerült, a kötet pedig annyira szokatlan a kortárs magyar prózában, mind felépítése, mind rokontalan hangvétele miatt, hogy mindenképp figyelmet érdemel.

Az első „kölcsönvett” történet, amelyhez, csakúgy, mint a többihez, Brém-Nagy bevezetőt írt, Ernest J. Bellocq 1908-as fotójának főszereplőjéről szól: a fényképész egy magyar származású örömlányról New Orleansban készített felvételt. Konkoly Emma történetét az író a semmiből hozza elő, az egyes szám első személyben megírt történet mégis meggyőző.

Ugyanígy a Cortázart idéző történet is, amely a háború utáni Budapest egyik barlanglakásában kezdődik, innen indul el a főszereplő nő, aki a történet végpontján testet és sorsot cserél egy argentin milliomosnővel. A szerző kísérletet sem tesz arra, hogy belemenjen az „azutánba”, a történet pontosan ott ér véget, ahol Cortázaré.

Az ezt követő novellában lomtalanításnál talált dossziéban fellelt kihallgatási jegyzőkönyvből bomlik ki szomorú, nyolcvanas évekbeli, afféle (látszólagos) szociotörténet, amelyben az író mintha rekonstruálná nemcsak a gyilkosságot, de a nyolcvanas évek sűrű, szürke, végeérhetetlennek tűnő kilátástalanságát is. A (látszólag) semmi történet sokkal nagyobb kérdéseket vet fel, mint a gyilkosság maga: miként lehetett embernek maradni a Kádár-rendszerben? Lehetett-e annak maradni, ha az ember jó állampolgár lett? És ha rendszeren kívüli csavargó lett? Kinek van igaza, gyilkosnak vagy áldozatnak? Noha az író állást foglal, mégpedig egyértelműnek tűnő módon, a kérdést korántsem lehet elengedni a történettel, amely mintha azt sugallná: ilyen keretek közt nincs élhető életmodell, holott (látszólag) van. Mégis, mintha minden hamis lenne itt, kisszerű és büdös – kimondva, kimondatlanul ott lebeg a tézis: „itt nem lehet(ett) élni”. A feszültség pedig abból van, hogy miközben nem lehetett, itt emberek éltek. A rejtélyes J címet viseli a kötet leghosszabb írása, amelyben egy 1974. április 24-i esemény nyomában indul el az író. Ezen a napon madarak lepték el az eget a János-kórház felett, viselkedésük szokatlan és ijesztő volt. A szürreális, mágikus realista indításból kőkeményen realista – sőt, Émile Zola-i értelemben vett naturalista – módon bomlik ki a magyar történelem egy szelete egy falu hetvenes évektől kétezres évekig tartó történetén át. Legfeljebb az zavarhatja meg az olvasót, aki végig nem tudja eldönteni, hogy az írói fantáziában utazik vagy a valós múltban, hogy a történet egy pontján az égbe emelkedő hősnő márquezi ellibbenése semmivel sem tűnik itt valószerűtlenebbnek, mint a párttitkár és a tanácselnök – időközben valamely demokratikus párt politikusaivá köpönyegforgatott –kettősének párbeszédei.

A néven is nevezett Cortazárt, Bolanót, Márquezt, néhol talán Austert is felfedezni véljük e próza mögött mint vonatkozási pontot – de a történetek az első kivételével Magyarországon játszódnak, a budapesti gettótól a keleti határszélig, a Kádár-kortól napjainkig. Miközben minden típustörténetet ismerünk, mindebből, a távolságtartó, furcsa írói nézőpontból minden máshogyan látszik, mint szokott.

Ottlik azt írja az írói kifejezés lehetőségeiről: „minél pontosabban megvan, annál kevésbé önmaga”. A Brém-féle tükörben viszont, úgy tűnik, minél pontosabb a világ, annál inkább szürreális. És minél szürreálisabb, annál inkább önmaga.