Kultúra
Szlovének a falakon és könyvben
Mesterek az európai elődök fogságában – Zala György és Aquila János munkássága zárójelben – Széttart a tárlat és a katalógus
Zavarba ejtően széttart a Mesterek és mestereik – Hagyomány és folytonosság a szlovén festészetben című, a Műcsarnokban látható kiállítás és az ahhoz készült katalógus.
Ha a kiállításon szeretnénk képet kapni a szlovén festészetről, egy inkább unalmas, a hommage-t és az ikonikus képzőművészeti alkotásokra való vizuális visszautalásokat igen kedvelő középnemzedék képe bontakozik ki – a ljubjanai főiskola tanárai ők, akik egyaránt idézik Magritte pipáját (Borcic), Picassót és Manet-t (Branko Suhy), míg egy kisebb teremben mestereik munkái láthatók. A szűkszavú – inkább semmilyen – információval szolgáló tárlaton, amelynek kurátora Milcek Komelj művészettörténész, a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia tagja, azonban semmit nem tudunk meg a művek kontextusáról, sem az alkotókról.
Elhelyeztek ugyan a kiállítótérben egy halom idegen nyelvű nyomtatott katalógust, amelyet mindenki böngészhet a kedvére, de az érintőképernyők és az interaktivitás korában ez elég kevés.
Így hát körülbelül azzal az érzéssel, jövünk ki a tárlatról, hogy ha megfeszülünk, se tudhatunk meg túl sokat a szlovén festészetről.
Egész más élményt ad a kiállításhoz készült katalógus. Ha ezt az információtartalmat sikerült volna megjeleníteni a kiállítótérben, maradéktalanul elégedettek lennénk.
Mint az a kötet bevezetőjében olvasható, a Szlovén kapcsolat című kiállítást a ljubjanai képzőművészeti akadémia tanárai, Branko Suhy és Jozef Muhovic kezdeményezték. Kiindulópontja öt akadémiai tanár munkássága, akik nemcsak Ljubjanában és Zágrábban, de Bécsben is ismertek, mellettük pedig bemutatják mestereiket is. A kiállításhoz társ-tárlatként csatoltak egy kamaratárlatot a mai szlovén–magyar–osztrák határterületen a középkorban dolgozó Aquila János freskófestő munkásságáról, egy másikat, amely Zala György szobrászt hivatott bemutatni és egy harmadikat, amely Joze Plecnik építész munkásságára fókuszál.
A kevesebb több lett volna. Ha Aquila János munkásságát nagyobban dolgozzák fel egy különálló tárlaton, ahelyett, hogy a freskórészleteiről készült fényképeket egy zsinóron, mint a száradó ruhákat, belógatják a térbe, illetve felépítenek egy kápolna-utánzatot – ez eleve kérdéseket vet fel, hiszen a szakrális terek nem reprodukálhatók, bármiféle „másolat” hiteltelen lesz –, jobban járt volna a látogató. A Zala György-tárlat sem igazán informatív, ráadásul a Hősök tere makettje a Hősök terén álló épületben nem igazán nagy truváj…
A Plecnik, Ljubjana építészének munkásságát bemutató kiállítás legalább valóban talál a szlovén kapcsolathoz, hiszen a kiállított művészek egytől egyig kapcsolódnak a szlovén fővároshoz.
Mint például az előfutárok közül Bozidar Jakac, a ljubjanai éjszaka festője, aki barátaival együtt a Novo Mestó-i tavasz mozgalom egyik illusztris tagjaként sokat tett azért, hogy az első világháború utáni szlovén kultúra magára találjon.
Szép pasztellekkel indult, későbbi életútja pedig igen izgalmas: a második világháború idején partizánok közt működött, a háború után pedig ő volt az, aki Titóval való jó kapcsolatát kihasználva megmentette a szlovén akadémiát a szocreáltól mint kötelező stílustól. (A közelmúltban a Varasdi Városi Múzeum horvát festészetét bemutató budapesti kiállításon is látható volt, hogy az ötvenes években a jugoszláviai horvát alkotók legtöbbje sem szocialista realista stílusban alkotott, munkáik sokkal közelebb álltak a kortárs nyugat-európai művekhez, mint akár az akkoriban, legalábbis 1957-ig, a tavaszi tárlatig hivatalos magyarországi stílushoz.)
Érdemes felfedezni Gojmir Anton Kos művészetét is az előfutárok közt: a Ferdinand Hodler és a reneszánsz igézetében élő művész a világháború után éles váltással fordult a sajátos, jugoszláv szocreálhoz, és részt vett a szlovén parlament díszítésében is.
Számunkra a legizgalmasabbnak tűnő életmű Zoran Musicé: a csaknem száz évig élő alkotó, aki Radnótival egy évben, 1909-ben született, 2005-ig élt. Zágrábban tanult, kezdetben a spanyol festészet hatása alatt állt, majd a velenceiektől merített ihletet.
Kifinomult, figurális festészete bennünk Bálint Endrét, Ország Lilit és Gulácsyt idézi, pasztelles, szép világa, akár Dalmáciát, akár a sienai, akár az umbriai tájat mutatja meg, egységes.
Sorsa megrázó: származása miatt Dachauba deportálták, azonban ott sem hagyta abba a rajzolást: megörökítette a halottak arcát. A háború után Velencében telepedett le – ő a nemzetközileg legismertebb szlovén művész.
Az előfutárok közül mindenképp érdemes megemlíteni Gabriel Stupica nevét, aki a szorongás és a depresszió ábrázolásának mestere – sajátos, misztikus képi világára Velazquez és Goya hatott.
A mai idős és középgenerációból már említettük Bogdan Borcicot. Az amerikai expresszionisták és Matisse hatása alatt dolgozó művész geometrikus munkái a legismertebbek – bevalljuk, kiállított művét európai kontextusban nem találtuk különösebben izgalmasnak. Az 1941-es Herman Gvardjancic szintén kötődik az európai modernizmushoz, festészete mégis sajátos, egyéni. Ismert arról, hogy zenére fest, egyes munkáit pedig zenészeknek dedikálja, több képet jegyez, amelyeket Nicónak ajánlott, más műveit az izlandi Sigur Rós zenekarnak.
Feltűnők Jozef Muhovic monumentális képei: az 1954-es művész emberalakjai a képek hatalmas mérete ellenére kiszolgáltatottnak tűnnek.
Az akadémia tanárai és a kiállítók között szereplő Franc Novincot a modern tájképfestészet megújítójaként tartják számon, míg a már említett Branko Suhy, akinek ihletői között éppúgy szerepel Rembrandt és Picasso, mint a pop-art, főleg triptichonjairól ismert – most a Műcsarnokban látható művén Manet híres reggelijét remixelte, hogy egy kedves kolléga szavait idézzük.
Alig hisszük, hogy a huszonegyedik században még van értelme a periféria és a központ fogalmának Európában. Azt sem hisszük, hogy a kortárs francia festészetet bemutatni fontosabb volna, mint a szlovént – sőt meggyőződésünk, hogy a posztszocialista térség mára sajnálatosan elvesztette érdeklődését saját maga iránt, ezért az összes olyan kezdeményezésnek szívből örülünk, amelyen kortárs szlovén, román, szerb, horvát, szlovák, cseh, lengyel, bolgár, albán kultúrával találkozhatunk.
De azt figyelembe kell venni, hogy amennyire kinyílt minden poszt-állam a centrum felé, annyira fordított hátat az egykori sorstársaknak. Semmilyen ismeretünk nincs arról, mi történt a szlovén kultúrában az elmúlt huszonöt évben.
Talán arról sem sok, hogy előtte mi történt.
Éppen ezért nem elég kitenni a műveket. Önmagukban érthetetlenek. Pontosan azt kell elmesélni hozzájuk, ami a katalógusban van. És amely információtartalom fájdalmasan hiányzik a tárlatról.
Mesterek és mestereik – Hagyomány és folytonosság a szlovén festészetben
Műcsarnok. Szeptember 27-ig