Színházi séta a nyolcvanas években

Kállai Ferenc portréja. A fotós képes volt elnyerni a színészek bizalmát (Fotó: Varga Imre)

Napokig dolgozott Keleti Éva, az egyik legismertebb magyar fotóriporter Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról készült sorozatán, hogy aztán az évekre a fiókba kerüljön. A sorozat darabjai egy kivetítőn láthatók a Nemzeti Múzeumban, ahol Kontakt címmel a nyolcvanöt éves fényképész által adományozott anyagból válogatott nyolcvanöt képet a kiállítás kurátora, Szarka Klára fotótörténész.

A javarészt a hetvenes évektől a kilencvenes évekig készült kilencvenezer negatívkocka a Történeti Fotótárhoz került, Ács Irén, Vadas Ernő, Miklós Jutka felvételei mellé.

A falakon most látható színészportrék modelljei – mint Ruttkai és Latinovits – nemegyszer beengedték a fényképészt a lakásukba, ahol intim és természetes sorozatok születtek, máskor a kínos és kényszeres, a modellt és a fotóst is zavaró műtermi körülmények helyett a szabadban készültek el a korban szokatlannak számító fotók.

Keleti Éva arra a kérdésünkre, hogy miként sikerült ezt a bizalmat elnyernie, annyit mondott a múzeumban tartott tegnapi bejáráson: „Szerettem a színészt.” Mint hozzátette, sohasem csapta be őket. „Ha valamit nem akartak a nyilvánosság elé tárni, nem közöltem az adott fotót. Ezért állt a fiók­ban a Ruttkai–Latinovits-sorozat is” – mesélte. Kérdésünkre, hogy a színészpár mely tagja nem akarta a nyilvánosság elé engedni a magánéletük dokumentumait, Keleti Éva azt válaszolja: egyikük sem. És ő maga, a fotós sem – ezért várta ki az időt, amikor, jóval Latinovits halála után úgy érezte, bemutathatja őket.

A debilis szelfikkel magukat nap mint nap önként megalázó sztárok és az ethosz nélküli szenzációhajhászok korában megfontolásra érdemes mondatok.

De mégis, hogyan érte el, hogy a színész, akinek a mestersége a maszkviselés, önmagát adja a kamerája előtt? – kérdezzük.

„A színpadon sok minden kiderül egy színészről. Sokszor figyeltem őket, míg megismertem a személyiségüket, és kialakult róluk a véleményem. Igyekeztem megfogni azt, amit én látok belőlük. Mindig partnerek voltak ebben” – meséli.

Hogy mi a mások mellett Őze Lajosról, Básti Juliról, Komlós Juciról, Bessenyei Ferencről, Béres Ilonáról, Psota Irénről is ikonikus felvételeket készítő fényképész titka, arról a tárlaton megtekinthető videóban Béres Ilona beszél. Keleti Évával szemben mindenkiben megvolt a bizalom, ha valahol megjelent, előbb-utóbb lekerültek a maszkok, és neki ezt volt türelme kivárni – hallhatjuk. A színésznő azt mondja: Keleti Éva a legmúlandóbb pálya, a színészélet fontos pillana­tait rögzítette évtizedeken át. „Gábor Miklóst két évvel a halála után egy televíziós kvízjátékban már nem ismerték fel” – teszi hozzá.

Amikor a fényképészt az emlékezetes munkákról kérdezzük, azt mondja, nem tudna választani, minden munkája egyformán fontos volt neki, de élete egyik legmeghatározóbb élménye Az ügynök halála című Arthur Miller-darab fotózása volt, amellyel tulajdonképpen elindult a pályán 1959-ben. Az egyik próbán a nagybeteg Tímár József, a címszereplő megpróbálta felemelni a színpadra helyezett két bőröndöt, mondván, ha sikerül neki, még el tudja játszani a szerepet. Keleti Éva ezt a pillanatot rögzítette. A kocka ikonikus fénykép lett a magyar színházi fotó történetében.

A falakon sorakozó képeken nemcsak egy-egy színész jellegzetes arca, alakja tűnik szembe – például Psota Irén izzó tekintete, a commedia dell artéra jellemző túlzó, bohócos-dívás kiállása, Dőry Virág törékeny bája –, de a kor is. Utóbbi felvételen, a Dőry Virágról készült kockán a ruházat, a smink, a szék, amelyen a színésznő ül, a háttér, a hangulat olyannyira nyolcvanas évekbeli – 1980-ban született a felvétel –, hogy ha egy képben kellene megmutatni a Kádár-kor levegőjét, a felvétel arra is alkalmas lenne.

„Akkor más volt a stílus. Nem fedték el az egyéniséget, merték önmagukat adni a színészek, akkor is, ha fáradtak vagy rosszkedvűek voltak. Ma elvárás, hogy mindenki fiatal, boldog és szép legyen. Akkor egy színész lehetett öreg, fáradt és természetes is” – mondja Keleti Éva arról, miként emlékszik a korszakra.

Vajon ez azt is jelenti, hogy akiket a mostani photoshopolt sztárfotókon látunk, azok nem a valódi személyek? – kérdezzük.A fotós szerint ez így van: ha egy színész vagy egy sztár csak fiatal és boldog lehet egy felvételen, akkor az nem ő, hanem egy maszk, a fiatalság és a szépség maszkja, amely mögött éppen a saját arca nem látszik.

Keleti Éva képein azonban látszik – legyen szó az idősödő, büszke dívákról vagy a természetes szépségű, fiatal, nyílt tekintetű Hernádi Juditról, esetleg a csúfondáros tekintettel a kamerába néző Gobbi Hildáról.

A ma a Nemzeti Múzeumban nyíló kiállítás a sajtótörténeti vonatkozásai miatt is érdekes: a felvételek a Keleti Éva MTI-től való távozása utáni években készültek a kísérletező és a korszak követelményeihez képest viszonylag nyitott Új Tükör és a kilencvenes évek elején másfél évig létező Színházi Élet számára.