Kultúra
Szenvedély és ráció Szentendrén Perlrott változatos munkáin
A neves Matisse-tanítvány életműtárlata a MűvészetMalomban – Érdemes felfedezni a festő egyes korszakait és grafikáit
Perlrott-Csaba Vilmos életrajza csak részleteiben ismert – a most a MűvészetMalomban látható életműkiadás kapcsán megjelent katalógusban szereplő korai önéletrajzából a festő fiatal évei azonban jól kirajzolódnak. Ahogy írja, szelíd gyermekkora volt Békéscsabán – születési dátumaként a legtöbb helyen 1880. február 2. szerepel –, amikor azonban úgy döntött, hogy festőnek megy, apja megszakította vele egy időre a kapcsolatot. Volt, aki mégis támogatta: először Koszta József ismerte fel a tehetségét, aki rábeszélte, hogy menjen Nagybányára. 1903-tól dolgozott itt, korrigálni pedig Iványi-Grünwald Bélát kérte fel. Ekkor kapcsolódunk be az életmű történetébe a szentendrei kiállításon. Perlrott 1905-ös, Cigányok a csűrben című festménye még Koszta hatását mutatja, 1910-es Csendélete azonban már a saját utat sejteti. A változás érthető: Perlrott 1906-ban párizsi ösztöndíjat nyert. Mint oly sokan mások, ő is a Julian Akadémiára iratkozott be – idejárt szinte az összes magyar Berény Róberttől Czóbel Bélán át Egry Józsefig, Márffy Ödönig és Pór Bertalanig –, 1908-tól pedig Henri Matisse tanítványa lett, ahogy maga emlékszik: kedvenc tanítványa. Addigra bejutott a Stein Szalonba is, a korabeli avantgárd egyik legfontosabb helyszínére, ahol a korabeli szellemi élet legprogresszívebb alakjai gyűltek össze. Jó viszonyban volt mások mellett Picassóval is. Itt láthattak először a kor festőnövendékei Matisse-alkotásokat, de a szalon művészei közé tartozott Modigliani is.
Miközben Perlrott telente Párizsban Matisse-ék körében forgott, és Paul Cézanne, valamint Paul Gauguin festészetét tanulmányozta, nyaranta Nagybányát látogatta. 1910-ig, amikor elkerülhetetlenné vált a szakítás a telep hagyományát folytatni kívánók és a „neósok” között. Utóbbiak ebben az évben Iványi-Grünwald Bélával kivonultak Nagybányáról Kecskemétre, s megalapították az ottani művésztelepet.
A tárlaton jól követhető a kezdeti évek összes festészeti változása. Míg az 1905-ös Ruhateregetők még szintén Koszta mester hatását mutatja, az 1907-es Asztaltársaságból úgy tűnik, a művész Picassót is tanulmányozta. 1910-es Önarcképéről leolvasható Matisse hatása, a tízes évek csendéletei pedig szintén az útkeresésről árulkodnak.
A kecskeméti évek (1910–1919) idején aztán lehiggadni látszik a lázas útkeresés. Perlrott mintha egyre magabiztosabban látná, merre vezet a saját útja.
Pedig ekkor már ismert és elismert művész volt: Párizsban már az 1900-as évek elején kiállított a Függetlenek Szalonjában és az Őszi Szalonban, sőt több egyéni tárlata is volt a városban, míg a fauve-okkal 1907-ben szerepelt együtt.
A művészre az utolsó meghatározó befolyást El Greco gyakorolta, akinek műveivel 1911-ben találkozott, amikor spanyolországi tanulmányúton volt.
Az életműnek szinte ismeretlen része a grafikák – a mostani tárlat egyik legnagyobb revelációja pedig épp ez a szekció lehet. Perlrott gótikus katedrálisa és litografált Krisztus-fejei a festői életművel egyenértékűen fontos grafikai oeuvre-t is sejtetnek. Izgalmas, felfedezni való kísérletének tűnik az a sorozat, amelynek kiindulópontjaként a lőcsei Szent Jakab-templom architektúrája és oltárai szolgáltak.
A húszas évek nagybányai és kecskeméti utcarészletei ismét egész más művészt mutatnak, csakúgy, mint a nagybányai műteremben lefestett modellek, de érdemes felfedezni a tárlaton az olyan apró szépségeket is, mint az 1925-ben festett párizsi utcarészletek. A festőművész 1920-1923 között feleségével, Gráber Margittal Németországban élt. A harmincas években aztán ő is odatalált Szentendrére: a művésztelepen dolgozott.
Ekkor már évek óta – 1924-től – a Képzőművészek Új Társasága tagja volt. Ez a társaság a Nyolcak csoport utódaként 1949-ig működött, tagjai között a korszak legnagyobb magyar festői szerepeltek. Mások mellett Ámos Imre, Berény Róbert, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Egry József, Perlrott felesége, Gráber Margit, Kádár Béla, Kozma Lajos, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Rippl-Rónai József, a társaság Kút, majd Új szín című folyóiratát szerkesztő Rózsa Miklós művészeti író, Szőnyi István, Tornyai János és Vaszary János volt a szervezet tagja. A francia szellemiségű csoportot a kor szélsőségesei többször támadták, emiatt 1927-ben egyszer fel is oszlott.
Érdemes összevetni Perlrott 1940-es Önarcképét a korábbival és a későbbiekkel: a tárlat rendezői jó érzékkel helyezték el a kiállítás egymásra következő termeiben az egyre idősödő művész újabb és újabb arcmásait.
Szépek az 1940-es évekbeli tollrajzok, vázlatok. Érdemes megfigyelni, hogy a negyvenes években nagyon megváltozott Perlrott festésmódja: a korábbi, kolorista munkákat itt felváltották a zaklatott, sötét tónusú vásznak, mint például az 1940-es Parkrészlet.
Ugyanebből az évből származik a festő életművétől elütő, mégis nagyon izgalmas vászon, A város peremén. A József Attilát idéző címmel ellátott, kartonra festett – egyébként rossz állapotú – munkát a festő a Dráva utca 12. alatti műteremlakás ablakából festette. Az akkor még külvárosias Angyalföldön nyoma sincs a lakótelepnek, kis házak és gáztartályok láthatók a szuggesztív, havas pillanatképen, amely József Attilán kívül az egy generációval későbbi zseniális fotós, Kerekes Gábor külvárosi sorozatát is eszünkbe juttathatja. A festménnyel szemben látható szobabelső ablakából egyébként ugyanaz a városi táj köszön vissza – egy másik évszakban.
Nem tudni arról semmit, hogy Perlrott hogyan élte túl az 1944-es évet. Valószínű, hogy a fővárosban lehetett, erre utal, hogy lerajzolta a halottas ágyán Löw Immanuel rabbit, akiről tudható, hogy a szegedi gettóból egy fővárosi kórházba került, és ott halt meg 1944 nyarán. (A kilencvenéves rabbit Auschwitzba akarták szállítani. Szabadon bocsátásáért Zadravecz István püspök járt közben a belügyminiszternél, mire a szabadon bocsátásról szóló okirat megérkezett, a rabbi elhunyt a pesti kórházban.)
Perlrott az ötvenes években szemmel láthatóan igyekezett megtalálni korábbi, kolorista énjét. Képei ismét megszínesednek: a kertekről készült munkák mellett az 1950-es – gyönyörű – Őszi gyümölcsfák a témái az utolsó időszaknak.
A művész 1955. január 23-án halt meg Budapesten.
Szemmel látható, hogy a művészettörténész szakma az utóbbi időben nagy energiát fektet a két világháború közti magyar festészet irányainak, iskoláinak, életműveinek minél teljesebb feltárásába. A Perlrott-kiállítás és az ahhoz készült katalógus a pesti, pécsi, majd Nyugat-Európában is látható Nyolcak, vagy a közelmúltbeli budai várbeli Derkovits-tárlat, vagy a szintén a Nemzeti Galériában látható, újrarendezett Modern idők – Magyar művészet a millennium és a második világháború között című, az állandó gyűjtemény vonatkozó időszakát bemutató tárlat mellett jól illeszkedik ezen törekvések közé.