Kultúra
Sötétből ragyogó színek
Az évtized egyik legjobb európai kiállításának tűnik a Palazzo Reale Caravaggio-tárlata– Szomorú sors és zseniális művek megdöbbentően élethű alakokkal
A legújabb kutatási eredmények is megjelennek azon a kiállításon, amelyet a milánói Palazzo Realéban Caravaggionak szenteltek Rossella Vodret kurátor rendezésében. A városban 1571-ben Michelangelo Merisi da Caravaggio (Michelangelo Amerighi da Caravaggio) néven született művész műveiből nem ez az első tárlat az intézményben: 1951-ben és 2005-ben is bemutatták a Caravaggio-kutatás aktuális állását.
Rövid élete – Nápolyban halt meg 39 évesen – ellenére hatalmas életművet alkotott a manierizmus és a barokk határvidékén, élettörténete pedig képeihez mérhetően drámai. Többször kellett menekülnie gyilkosságok miatt, volt koldusszegény és híres, volt börtönben, és volt korabeli sztár.
A Palazzo Reale briliánsnak bizonyuló tárlata a brutálisan hatásos, teátrális fény-árnyékokkal és naturalisztikus ábrázolásmóddal operáló festő remekművével nyit: a római Palazzo Barberiniből utaztatták ide a Judit Holofernész fejével című művet, amelyet 1602-ben festett. A művész stílusa és technikája 1600 körül változott meg radikálisan, abban az évben, amikor a San Luigi dei Francesi-templom Contarelli-kápolnájában befejezte Szent Máté életének jeleneteit – az év őszén már annyira híres volt, hogy szerződtették a Santa Maria del Popolo-székesegyház kifestésére is.
Judit a függöny mögött
Pedig Rómában eleinte nem nagyon talált munkát. A milánói tanoncévek után valószínűleg Velencében tanult, és 1595 körül érkezhetett Rómába, ahol kezdetben nagy szegénységben élő festősegéd volt. Sorsa akkor változott meg, amikor megismerkedett Prospero Orsi festővel, majd Francesco Maria Del Monte bíborossal.
A Juditot Ottavio Costa rendelte meg, aki annyira féltette a képet, hogy függöny mögött tartotta, utána azonban 1639-től 1951-ig nem volt adat a festmény történetéről. Vincenzo Coppi, a kép tulajdonosa nem tudta, minek a birtokában van, amikor 1951-ben restaurálni vitte a művet, Pico Cellini restaurátor azonban felismerte az értéket. Évszázadok után épp itt, a Palazzo Realéban állították ki újra ugyanabban az évben, majd húsz év múlva a tulajdonos eladta az olasz államnak.
A megdöbbentően életszerű alkotás szokatlan abból a szempontból, hogy a fejet levágó Judit arckifejezése diadal helyett félelmet, undort tükröz, míg a mellette álló idős alaké kárörömöt.
Fény a sarokból
A kiállításon a mesterművek hátoldalán mindenhol filmeken és fotókon mutatják be egy-egy beépített monitoron, hogy mi van a festékrétegek alatt – láthatóvá válik, hogy Caravaggio hol tett arrébb egy kart vagy egy orrot a végső változaton. De van olyan mű is, a Jövendőmondó, amely alatt egy Madonna-kép rejtőzik, arról azonban nem tudni biztosan, hogy kinek az alkotása. Ezen kívül kiállították az egyes művek megrendelői és a festő közt köttetett szerződéseket, hivatalos okmányokat is.
A következő két kép érdekessége, hogy a Bűnbánó Madonna (1597) modellje ugyanaz az Anna Bianchini volt, aki a Pihenés az Egyiptomba menekülés közben című képén is feltűnik Madonnaként, ölében a gyermekkel. Ez utóbbi kompozíció több mint szokatlan: a kép bal oldalán Szent József kottát tart egy angyalnak, aki a nézőnek félig háttal állva hegedűn játszik, ezáltal a kép fókuszába hatalmas, szürkés szárnyai kerültek. Mindkettő a római Doria-Pamphilj palotából érkezett a kiállításra. Abban a gyűjteményben található a festészet történetének legtalányosabb szárnyú angyala is, Fra Filippo Lippi angyali üdvözletének alakja, akinek szárnyai vöröses, sárgás, narancsos, rózsaszínes, földöntúli színben ragyognak.
A képet Prospero Orsi sógora rendelte, és a 17. században került a Pamphilj család birtokába. Azért is ritka darab, mert Caravaggiónak kevés olyan műve ismert, amelynek háttere nem sötét, hanem napfényben fürdő tájat ábrázol. Érdekes abból a szempontból is, hogy ez az egyik első olyan mű, amelyen életnagyságú figurákat ábrázolt hiperrealista hűséggel.
A már említett Jövendőmondónak a kiállításon látható mellett ismert egy Louvre-ban lévő változata is, míg a Firenzéből idehozott Gyíktól megmart fiút, amelyben önarcképet sejtettek egy ideig, állítólag húszévesen festette. Ma valószínűsítik, hogy a fájdalomtól eltorzult arc előképe egy római szobor lehetett.
Az 1598-as Szent Ferenc eksztázisán már látható a későbbi Caravaggio-jegyek közül a bal felső sarokból érkező fény – ez is Ottavio Costa tulajdonában volt egyébként. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor Ferenc megkapja a stigmákat 1224-ben. Az alélt testet egy angyal tartja: megdöbbentő, hogy mennyire élethű és pszichológiailag mennyire hiteles a figura a – ma így mondanánk – filmszerű jelenetben.
A kiállítás egyik legszebb darabja a Detroitból érkezett Márta és Mária Magdolna: a bűnös életet élő testvérét győzködő Márta egyszerű ruhában ül a képen, kezéből mintha fény sugározna a Vanitas-ábrázolásokon megszokott módon tükörrel, hiányos fogú fésűvel és narancsvirággal a kezében ábrázolt húgára. A tükörben visszaverődő fényfolt akár az ablak négyszöge is lehet, aki azonban járatos a reneszánsz és barokk szimbolikában, sejtheti, hogy a festő a mindenkiben benne rejlő fényt, a „jó” utat mutatja a megtévelyedettnek – saját tükrében. Amely tükör eredetije amúgy a festő birtokában volt: összeírásokban szerepel a tárgy leírása.
Új korszak hajnalán
A Szent Család Szent Jánossal már az 1600-ban bekövetkezett festészettechnikai váltás után készült, csakúgy, mint az Uffiziből érkezett, 1603-ban készült Izsák feláldozása. A képet Maffeo Barberini, a későbbi VIII. Orbán pápa rendelte: az Izsák feje alatt lévő masszív sziklának rejtett jelentése van. Az ellenreformáció korában Ábrahám a feltétel nélküli hit jelképe volt, az isteni parancsra feláldozni vitt fiú feje alatti szikla pedig Pétert jelképezte, akire Jézus mint kősziklára építette egyházát.
A két Keresztelő Szent János-ábrázolás után megdöbbentő a Szent Jeromos, ez az 1604 és 1605 között keletkezett mű: Caravaggio négy színre redukálta a palettát: a fekete háttér előtt vörös lepelben és fehér ágyékkötőben ábrázolt szent bőre a képen megjelenített koponya színével azonos árnyalatú. Sokáig Ribera művének hitték, csak később azonosította Roberto Longhi.
A Töviskoszorús Krisztus ábrázolása ugyanekkor készült, a megváltót kínzó katonák arca durva, Velazquez parasztfiguráit idézi, alakjuk egyébként a San Bartolomeo-templomban is feltűnik. Erről a festményről is csak a hetvenes években bizonyosodott be, hogy Caravaggio műve. A loretói Madonna modellje pedig valószínűleg Caravaggio élettársa volt, míg a karjában tartott gyereket saját fiáról mintázta, Paoloról, aki 1602-ben született.
Az 1607-es Krisztus megkorbácsolása az egyik utolsó kép: Caravaggio ismét egy gyilkossági ügy miatt kényszerült Nápolyba menekülni. Neve festőként már jól ismert volt, így kapta ezt a megbízást is.
Az utolsó képet, Szent Orsolya mártíromságát halála évében festette. Már szinte nem is Caravaggio: a halálra szánt nő arca szürke, a háttér sötét és reménytelen: új korszakot mutat, és az addigi olasz festészet végső felbomlását.