Kultúra
Sötét séta a Franco-korabeli Barcelona titkos átjáróiban
Zafón tovább forgatja a kaleidoszkópot a legújabb nagyregényében
Hogy mi a titka, azt volt szíves az Európa Könyvkiadónál most megjelent Lelkek labirintusa végén közzétenni. A nyolcszáz oldalas nagyregény fiktív szerzője Julián Sempere, a már A szél árnyéka című kötetből is ismert könyvkereskedő család legifjabb leszármazottja, akinek a szintén már ismert zseniális regényíró, Julián Carax segíti megírni életét.
Egy történetnek nincs sem kezdete, sem vége, csak bejárati ajtói – mondja tanítványának Carax, máshol viszont maga az író alakmása, Sempere magyarázza, hogyan épül fel a Zafón-univerzum: „a regényben (...) lesz ezernyi járat, melyeken át az olvasó felfedezheti a kaleidoszkópszerű cselekményt”.
Ha jól figyelünk, megértjük, hogy a fiktív elbeszélő az összes Zafón-regényről, amelyekben „az elbeszélések úgy illeszkednek egymásba, akár a matrjoskababák: minden cselekményszál és minden szereplő egy másikhoz vezet”.
Vagyis Zafón pontosan úgy dolgozik, ahogy a filmsorozat-szerzők, ám mivel az irodalom nem korlátozható térben és időben, elvileg a végtelenségig folytatható a barcelonai regények sora, elég egyetlen mellékszereplő nyomán elindulni, hogy egyre jobban kirajzolódjék a polgárháborús, majd a Franco-kori Spanyolország története.
Zafón a jelen kötetben Franco haláláig jut el – a diktátor utáni korszak pedig néma csönddel kezdődik. Mert mindazt az iszonyatot, amit Franco börtöneiről, rendőreiről, az elrabolt gyerekekről, a sötét titkokról az előző nyolcszáz oldalon az író elmesélt – pontosabban újramesélt az előző könyvek után –, nem lehet egy pillanat alatt letenni. A diktátor halálhíre hiába hangzik el a tévében, nincs feloldozás: a történetből ugyanúgy lépünk ki, ahogy beléptünk, ahogy Zafón mondja, egy „tetszőleges ponton”. Valószínű, hogy az elbeszélésnek nem is lesz vége, újra és újra körbe fogja fordítani a kaleidoszkópot, hogy a következő kötetben teljesen máshogy rendeződjék el ugyanaz. Megdöbbentő, hogy ez mennyire működik: egy cseppet sem válik unalmassá ez a gigantikus, immár négy hatalmas kötetből álló regénysorozat.
Ha úgy próbáljuk megfejteni a hatásmechanizmusát, ahogy a regény fiktív szerzője, Julián általában nekiesik a világirodalomnak, hogy megnézze, miképp vannak „összeszerelve” a nagyregények, két dolog tűnik szembe. Időben Zafón ragaszkodik a Franco-korhoz, amelyet egyfajta apokaliptikus felhanggal jelenít meg, a történetek pedig minden esetben Barcelonában játszódnak, noha a legutóbbi könyvben szerepelnek madridi jelenetek is.
A katalán város nélkül az író nem sokra menne: nemcsak a fiktív helyszínek, de a valósak is valamiféle második történetté állnak össze, egy irodalmi Barcelona-képpé. Úgy látjuk a várost az ő szemével, ahogy Simenon Párizsát – a kötet fél mondatába bele is ír Zafón egy Simenon-hommage-t –, és sejthető: Barcelona nélkül nem íródott volna meg az Elfeledett könyvek temetője regényciklus, vagy ha igen, nem lenne ugyanaz.
A Lelkek labirintusának középpontjában egy korán árván maradt, később titkosrendőrként dolgozó lány, Alicia áll. Alakja egyértelműen Lewis Carroll Alice-történeteinek főhősére is utal, hiszen a kislány ezt a könyvet szorongatva zuhan alá a polgárháborús bombázásban a tetőről, és esik be az előző kötetekben is szereplő Elfeledett könyvek temetőjébe, pokoljárása pedig szintén egyértelmű utalás a gyermekmese felnőtt változatára.
Hangsúlyos szál Alicia küzdelme az állammal és egy régi, nagyon sötét titokkal, gyerekkorának idejéből, amikor sorra tűntek el azok a kislányok, akik a Montjuic erődjében bebörtönzött rabok gyermekei voltak. Mire felgöngyölíti a szálakat, és megfejti az iszonyatos titkot, mindenkivel kapcsolatba kerül, aki az előző könyvekben felbukkant, hogy folytatódjék az ő történetük is.
Az író nemcsak mesélni tud, de a regényciklus összes apró darabja is úgy áll össze, mint az óramű.A magyar ízlésnek néhol túl barokkos, fekete-fehér, fény-árnyékos ez az írásművészet, kíváncsian várjuk, mit kap majd az író a magyar kritikusoktól.
A Lelkek labirintusa egyszerre olyan, mint egy jobbfajta középkori rémmese vagy tizenkilencedik századi vámpírtörténet, egy nagyon okos huszadik századi lélektani regény, és egy leheletnyi előzetes abból, amit Bergyajev és Hamvas új középkornak mond.
Nem véletlenül kapta meg a Z betűt a Penguin listáján a szerző. A régi irodalom korából úgy nyitott ajtót az új felé, ahogy nehezen, csikorogva kitárul a regényben az Elfeledett könyvek temetőjének vasajtaja. Még nem tudni, mi jön, de ő előrement.
Egy történetnek nincs sem kezdete, sem vége, csak bejárati ajtói – mondja tanítványának Carax, máshol viszont maga az író alakmása, Sempere magyarázza, hogyan épül fel a Zafón-univerzum: „a regényben (...) lesz ezernyi járat, melyeken át az olvasó felfedezheti a kaleidoszkópszerű cselekményt”.
Ha jól figyelünk, megértjük, hogy a fiktív elbeszélő az összes Zafón-regényről, amelyekben „az elbeszélések úgy illeszkednek egymásba, akár a matrjoskababák: minden cselekményszál és minden szereplő egy másikhoz vezet”.
Vagyis Zafón pontosan úgy dolgozik, ahogy a filmsorozat-szerzők, ám mivel az irodalom nem korlátozható térben és időben, elvileg a végtelenségig folytatható a barcelonai regények sora, elég egyetlen mellékszereplő nyomán elindulni, hogy egyre jobban kirajzolódjék a polgárháborús, majd a Franco-kori Spanyolország története.
Zafón a jelen kötetben Franco haláláig jut el – a diktátor utáni korszak pedig néma csönddel kezdődik. Mert mindazt az iszonyatot, amit Franco börtöneiről, rendőreiről, az elrabolt gyerekekről, a sötét titkokról az előző nyolcszáz oldalon az író elmesélt – pontosabban újramesélt az előző könyvek után –, nem lehet egy pillanat alatt letenni. A diktátor halálhíre hiába hangzik el a tévében, nincs feloldozás: a történetből ugyanúgy lépünk ki, ahogy beléptünk, ahogy Zafón mondja, egy „tetszőleges ponton”. Valószínű, hogy az elbeszélésnek nem is lesz vége, újra és újra körbe fogja fordítani a kaleidoszkópot, hogy a következő kötetben teljesen máshogy rendeződjék el ugyanaz. Megdöbbentő, hogy ez mennyire működik: egy cseppet sem válik unalmassá ez a gigantikus, immár négy hatalmas kötetből álló regénysorozat.
Ha úgy próbáljuk megfejteni a hatásmechanizmusát, ahogy a regény fiktív szerzője, Julián általában nekiesik a világirodalomnak, hogy megnézze, miképp vannak „összeszerelve” a nagyregények, két dolog tűnik szembe. Időben Zafón ragaszkodik a Franco-korhoz, amelyet egyfajta apokaliptikus felhanggal jelenít meg, a történetek pedig minden esetben Barcelonában játszódnak, noha a legutóbbi könyvben szerepelnek madridi jelenetek is.
A katalán város nélkül az író nem sokra menne: nemcsak a fiktív helyszínek, de a valósak is valamiféle második történetté állnak össze, egy irodalmi Barcelona-képpé. Úgy látjuk a várost az ő szemével, ahogy Simenon Párizsát – a kötet fél mondatába bele is ír Zafón egy Simenon-hommage-t –, és sejthető: Barcelona nélkül nem íródott volna meg az Elfeledett könyvek temetője regényciklus, vagy ha igen, nem lenne ugyanaz.
A Lelkek labirintusának középpontjában egy korán árván maradt, később titkosrendőrként dolgozó lány, Alicia áll. Alakja egyértelműen Lewis Carroll Alice-történeteinek főhősére is utal, hiszen a kislány ezt a könyvet szorongatva zuhan alá a polgárháborús bombázásban a tetőről, és esik be az előző kötetekben is szereplő Elfeledett könyvek temetőjébe, pokoljárása pedig szintén egyértelmű utalás a gyermekmese felnőtt változatára.
Hangsúlyos szál Alicia küzdelme az állammal és egy régi, nagyon sötét titokkal, gyerekkorának idejéből, amikor sorra tűntek el azok a kislányok, akik a Montjuic erődjében bebörtönzött rabok gyermekei voltak. Mire felgöngyölíti a szálakat, és megfejti az iszonyatos titkot, mindenkivel kapcsolatba kerül, aki az előző könyvekben felbukkant, hogy folytatódjék az ő történetük is.
Az író nemcsak mesélni tud, de a regényciklus összes apró darabja is úgy áll össze, mint az óramű.A magyar ízlésnek néhol túl barokkos, fekete-fehér, fény-árnyékos ez az írásművészet, kíváncsian várjuk, mit kap majd az író a magyar kritikusoktól.
A Lelkek labirintusa egyszerre olyan, mint egy jobbfajta középkori rémmese vagy tizenkilencedik századi vámpírtörténet, egy nagyon okos huszadik századi lélektani regény, és egy leheletnyi előzetes abból, amit Bergyajev és Hamvas új középkornak mond.
Nem véletlenül kapta meg a Z betűt a Penguin listáján a szerző. A régi irodalom korából úgy nyitott ajtót az új felé, ahogy nehezen, csikorogva kitárul a regényben az Elfeledett könyvek temetőjének vasajtaja. Még nem tudni, mi jön, de ő előrement.