Kultúra
Sosem látott fényképek a bizalomról
Stalter György életműve a Mai Manó Ház időszaki kiállításán: a kifejezhetetlen dolgok és a különös felszabadultság nyomában
Mosolygó cigány fiú tiszteleg, mellette egy kutya fordítja vissza a fejét, érdeklődik, hogy mi történik mellette. A következő képen vetett ágyon kamasz lány pózol, egy fekete-fehérre, szinte barokkosan chiaroscuro felvételen pedig egy asztalnál ülő férfi tekint előre mankós gyerekkel a háttérben. Stalter György képein leghamarabb a bizalmi viszony tűnik szembe. Éveken át fotózta feleségével, Horváth M. Judittal együtt a magyar romák életét. Sorozatain – Tólápa, Cigányok, Balkán utca, Manufaktúra, Börtönlakók – nem csak a nyomor vagy a kiszolgáltatottság van ott. Nem csak az, ami elborzaszt, megüt, elgondolkoztat. A képek felén legfeljebb a környezet az, ami szörnyű, de ebben a környezetben – a lepusztult házakban, a nyomortanyákon, az autóroncsban – sugárzó tekintetű, szép emberek emelik fel fejüket a kamera felé.
Néha megmagyarázhatatlanul boldognak tűnnek. Máskor bölcsnek. Ártatlannak. Vagy egyszerűen felszabadultnak, mintha nem is lenne kamera a közelben.
Nem tennének így, ha nem bíznának a fotósban. Ha nem hinnék el, hogy maguk közül való. Ezt elérni nehezebb, mint megcsinálni a képet. Hogy Stalternak miként sikerült, azt legfeljebb sejthetjük, ő maga csak annyit árul el – a kiállítóteremben is olvasható idézet szerint –, hogy „a kép az közös. Az én felfogásom szerint aki rajta van a képen, az ugyanúgy alkotótárs”.
Nem csak az arcokra és az alakokra van ugyanakkor figyelemmel: az egyik felvételen az ablakpárkányon felejtett tárgyak mondanak el mindent az itt élőkről. Egy bontott, puha csomagolású Kossuth, a vécén egy napilap. Vajon mire használhatták?
Egy másik kockán a beállítás szokatlanságával irányítja a figyelmet szóban kifejezhetetlen tartalmakra, mint például azon a felvételen, amelyen egy apa a gyermeket annak nyakát ölelve húzza maga felé – csak a töredezett körmű kezet látjuk, a szeretett személy hátát és nyakát, az apa vagy férfi arcát csak a mozdulat által, mégis átjön a fojtó szeretet, a nehéz szeretet súlya.
Máshol a groteszket mutatja meg – mint azon a felvételen, ahol a „Ne lopjanak. Kérjük, ne lopjanak!” felirat mellett lesütött szemű kisgyerek álldogál, arca hófehéren világít a fekete háttérben. Szociofotó? Riportfotó? Művészi felvétel, amely olyan asszociációs láncokat indít el, amire egy egyszerűen elkapott pillanat nem képes? Nem lehet eldönteni. Nem először bizonyosodik be, hogy a képek felől nézve egy életművet lehetetlen és értelmetlen kategorizálni. A kép vagy üt, vagy nem.
Ha pedig az életmű felől próbáljuk kategorizálni, hogy valaki szociofotós vagy riporter vagy netán művész, akkor mit kezdjünk azokkal a felvételekkel, amelyek kilógnak a koncepcióból?
A teremben kiállították az 1980-as Manufaktúra sorozat darabjait is. Staltert egy május 1-jei munkásriportra küldte a Magyar Ifjúság című hetilap mint fotóriportert. A Berettyóújfaluban embertelen körülmények között, egy csiszolóüzemben dolgozó romákat fotózta végig. Olyan munkát végeztek, amelyet más nem vállalt volna el. Az anyagot mindenki dicsérte, de a valódi valóság lenyomata valahogy soha nem jelenhetett meg a lapban – még akkor sem, amikor esszé kategóriában első díjat nyert vele a sajtófotó-pályázaton.
A Stalter-képek sűrűjében két terem közt valahol megértjük azt is, miért vallja magát „szubjektív dokumentarista” fotográfusnak: más dokumentumfotósokkal ellentétben nemegyszer történetet mesél, mutat, amelynek mintegy rendezőjeként jelenik meg. Elég talán a szakadt, ki tudja, honnan származó, Leonardo Mona Lisáját ábrázoló plakát előtt pózoló lány képére utalnunk, amelyen a két arc – a reneszánsz szépségideál, Mona Lisa és rejtélyes mosolya, valamint a huszadik századi magyar roma nő nem kevésbé szép arca – alkot sajátos párt. Vagy a másik képre, amelyen egy kislány függönnyel letakart fejjel üldögél – ahogy a kiállítást megnyitó Németh Gábor írótól megtudtuk, olyan kancsal volt, hogy a fotós jobbnak látta nem megmutatni az arcát.
A Cigányok sorozat 1990 és 1995 között készült: Horváth M. Judittal, a feleségével, aki akkor az Amaro Drom főszerkesztője volt, havonta egy településre látogattak el. Az évek során keletkezett több ezer felvétel közül jó néhány meg is jelent a lapban.
A belső teremben a Börtönlakók láthatók – illetve emberek a börtönben. Nem mindegy.
A kiállítás, amelynek kurátora Kincses Károly fotómuzeológus, június 2-ig tekinthető meg.