Kultúra
Sorsok mozaikjából a teljesség
A kasztrendszerről, a boldogságról és a politikai szamszáráról – Fajsúlyos regény lett Arundhati Roy második kötete
Mesélőkedve, az indiai történetszövés bonyolultsága, az író kritikus társadalomszemlélete, a női szemszög és az egészen elképesztő képzettársítások egyvelege parádés prózát eredményezett. Utána azonban hiába vártak az olvasók: Roy, aki aktivistaként folyamatosan hallatta a hangját, nem írt új regényt.
Egészen mostanáig. A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma csak tavaly jelent meg angolul, majd a Helikon Kiadónak köszönhetően szinte azonnal magyarul is kiadták Greskovits Endre fordításában.
Az első kötet sem volt könnyű olvasmány, a második azonban alaposan próbára teszi a nyugati prózához szokott olvasót. Nemcsak a közel hatszáz oldalas terjedelem miatt, de azért is, mert az előző kötethez képest is jobban kell tudni „indiaiul” gondolkodni a megértéshez.
Egy teljesen másfajta társadalomban, más értékeket valló világban ugyanis minden cselekedetnek más oka és következménye van, mint Európában – noha a szerző megcsinálja a bravúrt, hogy a lokálisból univerzálisat, egyetemes emberit teremtsen.
Csak ahhoz, hogy idáig eljussunk, rá kell állnunk a helyi hullámhosszra. Egy olyan társadaloméra, ahol hinduk és muzulmánok soha az életben nem fognak egy „népet” alkotni, ahol maguk a hinduk is különféle isteneket tisztelnek, ahol a nyomorult munkások, hogy ne kapják el a dengue-lázat, az autópályák mentén alszanak a tizenkét órás munkanap után, mert a benzingőz véd a szúnyogcsípésektől, ahol komplett városok állnak a temetőkben, amelyekben azok laknak, akik érinthetetlenek, és ahol a kasztok mellett is külön kasztot alkotnak a hermafroditák, akik az érinthetetleneknél is érinthetetlenebbek, mégis boldogságra vágynak, ugyanúgy, mint bárki más.
Ugyanúgy, mint ahogy Tilóttamá, a női főhős, akinek sötét bőre miatt diplomával a zsebében sincs esélye egy olyan társadalomban, ahol csak a cselédek „feketék”.
Roy kíméletlen a korrupt indiai politikai elittel: a könyv egyik olvasata kemény vádirat az ország mindenkori vezetése, a panamák, a sorozatos jogsértések, a politikai maffiával összefonódó sajtó és az atavisztikus társadalmi berendezkedés ellen, ugyanakkor fontos, hogy Roy nem konkrét politikai oldalt, elvet vagy szereplőt támad – nem is lenne hiteles így a prózája –, hanem a társadalmi elit által működtetett „szamszáráról” alkot körképet, a hatalomról, amely nagyban hozzájárul az egyének boldogtalanságához.
Akik azonban így is boldogok akarnak lenni. És mivel megvan bennük a képesség – ahogy mindenkiben –, a maguk módján igyekeznek is azok lenni: ki a temetőben kiépítve a nyugalom szigetét, ki valamiféle egyéni, Gandhiét idéző ellenállásban, ki konkrét forradalmi ellenállóként.
A szerző világában a személy, ellentétben az európai irodalommal, nemcsak személyként, individuumként jelenik meg, de sorsa minden esetben a nagy egész sorsának mozaikja. A szerző mesterien mutatja be, amit Nyugaton elfeledni látszanak: nem lehetséges az individuális – csúnyábban: önző – boldogság. Egymáshoz vagyunk kötve, nyomorultak és gazdagok, gyermektelenek és árvák, nők és férfiak, a legmagasabb kasztúak és a kaszton kívüliek. És minden cselekedetünk, sőt minden gondolatunk által felelősek vagyunk az egészért is.
Roy prózája olyan olvasót kíván, aki hajlandó ennek belátására. Másként sem a regényt, sem saját boldogtalanságát nem fogja érteni, aki megpróbálkozik vele.
Aki elmeséli az egész országot
Az író-esszéista áradó és érzékeny prózája épp olyan, mint egy város
OZ
Az 1961-ben született Arundhati Roy leginkább a márquezi prózával rokonítható, áradó, furcsa képzettársításokkal teli első könyve, Az apró dolgok istene című regény érzékenyen vezet be az Indiában kisebbségi keresztény közösség életébe. Megmutatja az ország életét máig meghatározó tabukat, szabályokat, az indiai társadalom keresztmetszetét. A kötet egyértelműen önéletrajzi ihletésű: a szerző egy keresztény iskolában tanult, végül építészmérnökként végzett Újdelhiben, akárcsak a regénye főhőse.
Ezután azonban inkább forgatókönyvíróként és politikai aktivistaként tevékenykedett. Csak az első kötet megjelenése után tíz évvel, 2007-ben jelentette be, hogy elkezd dolgozni az új könyvén, amelyet aztán újabb tíz évig írt, míg végül tavaly megjelent A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma címmel.
Időközben esszéistaként számtalan szöveget jelentetett meg a globalizáció ellen, az „újkori imperializmus” ellen és az amerikai külpolitika ellenében.
Egy, a Könyvesblognak adott interjúban úgy fogalmazott az új könyv kapcsán: A Felhőtlen Boldogság Minisztériumának narratív szerkezete olyan, mint egy város. „Az embernek el kell vesznie benne, és meg kell találnia a visszafelé vezető utat. Olyan könyvet akartam, amelyben nem sietünk el az emberek mellett, még a legkisebb szereplő mellett sem.”
A könyveiből kibontakozó India-képről Roy azt mondja, szerinte a nyugati világ szemében kaotikusnak tűnik az ország. „Beletartozik Bollywood, Gandhi, a jóga, a spiritualitás… Mi ugyanakkor egy olyan társadalomban élünk, amely teljes egészében a kasztrendszeren alapul” – mondta.