Sohasem volt, de mindig létező terek

Elhagyott szobák, szeptemberi kertek. Izgalmas művészi attitűd is feldereng a képeket nézve (Forrás: Kogart)

„A festészetben csak akkor jön el a rombolás ideje, ha már létrehoztunk valamit. Ti olyan falakat akartok lebontani, amelyek még nincsenek. Ahhoz, hogy leomoljanak, fel kell húznotok őket” – idézi Fertőszögi Péter művészettörténész Matteo Massagrandét a festő jelenleg Tihanyban, a Kogart-házban július 17-ig látható kiállítása kapcsán a tárlat katalógusában.

Aki végignézi az aprólékosan kidolgozott, a klasszikus, a fantasztikus, a metafizikus és a fotorealisztikus festészet hagyományait ötvöző, vastag fatáblákra készült Massagrande-alkotásokat, ezeket az ember nélküli tereket, talán soha sem létező, belül mégis létező kerteket, szobákat, lépcsőházakat és díszesen burkolt termeket, elveszti a tér- és időérzékét. Amit látunk, lehetne több száz éves festménysor is, a reneszánsz korából. Lehetne egy eddig ismeretlen oeuvre valahol Chiricoé és Delvaux-é között, de akár egy kortárs fantasyfilm díszlete is lehetne mindez. Nincs fogódzó.

Nem csoda: a mester, aki a fent idézett gondolat jegyében a szakma minden fortélyát a velencei reneszánsz mesterektől leste el – restaurátori képesítést is szerzett, és diákkorában minden percet a különféle velencei templomokban töltött, akár azt is vállalva, hogy rázárják éjjelre a kaput –, szemmel láthatóan a maximális technikai tudás birtokában van.

Amit ezzel a tudással megjelenít, az mégis összetéveszthetetlenül modern.

Nemcsak, mert a lélek olyan mélységeiben jár, amelyek ha nem is voltak ismeretlenek korábban, soha nem ebben a formában jelentek meg a képeken, de talán a jó értelemben vett melankólia vagy nosztalgia miatt is, ahogy egyben vissza is idézi a világról való eddigi képzeteinket. Mintha egyszerre láttatná a képein azt, ami az idők szakadékában eddig volt és ami most van – kívül és belül.

Megerősít ebben Fertőszögi Péter is, aki azt írja a katalógusban: Massagrande számára a festészet hasonló egy gyönyörű palotához, amelynek alapjait a nagy civilizációk rakták le, falait a középkor mesterei építették, tornyait és kupoláit pedig a reneszánsz és a barokk kiemelkedő alkotói húzták fel a számtalan hagyományból, amelyet a festő szintetizálni képes, mégis jól azonosíthatóan kiválik a velencei festészet tradíciója.

Annak ellenére, hogy az elhagyott palazzók, talán kelet-magyarországi kertek, furcsa előszobák és díszes lépcsőházak inkább belső, mint valóságos tereknek tűnnek, Massagrande – aki padovai születésűként szülővárosához, magyar felesége révén pedig Hajóshoz kötődik – azt mondja, a körülötte lévő valóságot festi meg – lényegíti át? –, így képei az élete dokumentumainak is tekinthetők.

Ha mindehhez hozzáadjuk, hogy a művész tudatosan tartotta magát távol az avantgárd irányzatoktól abban a korban, amelyet a konceptuális művészet határozott meg, egy rendkívül izgalmas festői-művészi attitűd is feldereng a kopott lépcsőházkorlátok mögött és annak az „egzisztencialista realizmusnak” a hátterében – egyik kritikusa határozta meg ezzel a kifejezéssel művészetét –, amelyet a falakon láthatunk.

„Ahogy a történelem során egymásra épülnek a különböző korok tudásanyagai, úgy rakódnak Massagrande festményein is egymásra az egyes festékrétegek, keveredve a visszakaparások nyomaival és a szálló por szemcséivel. Már a lealapozott falemez is, amelyen még egy ceruzavonás sincs, hét különböző rétegből áll, és hasonló gonddal készül, mint a gótika korában” – írja Fertőszögi, aki nem a chiricói metafizikus csendet és nem is Morandi tiszta festőiségének rokonát véli felfedezni az olasz modernizmus hagyományát is továbbvivő Massagrande műveiben, hanem a klasszikus görög szobrászok – Mürón – képességét az idő megállítására. Mint írja, ahogy a diszkoszvető szobránál nem lehet eldönteni, hogy az első fázis végét vagy a második elejét látjuk, úgy Massagrandénál az időtlen csendben az időbeli előre és visszautalások állnak össze egyetlen pillanattá.

Ehhez a festészethez a huszonegyedik századi ember számára már majdnem ismeretlen alázat kell. Az, hogy aki fest, elsősorban ne önmagasága illúzióját – a művészi és egyéb egóját – akarja megmutatni. Hanem ennél nagyszerűbb tartalmakat. Mondjuk azt, ami az őssejttől ismerős mindannyiunknak.

Az ilyen festészetnek pedig csak az tud valódi nézője lenni, aki legalább az emlékét ismeri a hasonló alázatnak és figyelemnek. Mindannak, amiről az apokalipszis korában sikerült elterelnünk saját figyelmünket teljesen lényegtelen dolgokkal. Meditációs gyakorlatnak is megteszi a kiállítás.

Pályakép

Matteo Massagrande 1959-ben született Padovában. Festő és rézmetsző, de készített grafikai sorozatokat és dolgozott restaurátorként is. A Nuova Figurazione olasz irányzat képviselője. Önálló kiállításai voltak New Yorktól Londonig és Madridig, Budapesten is kiállított. Metszetei megtalálhatók az Uffizi gyűjteményében. Padovában és Hajóson felváltva él és dolgozik.