Kultúra
Shakespeare-i tragédia szicíliai maffiatörténetből
Antonio Piazza és Fabio Grassadonia filmje felkavaró, iszonyatos, művészi értelemben pedig az első perctől az utolsóig érvényes – Kamasztörténet helyett brutális emberi dráma

Julia Jedlikowska és Gaetano Fernandez is érzékenyen játszik (Forrás: Cirko Film)
Ettől a sokrétegűségtől, az egymásnak látszólag – vagy legalábbis szokás szerint – ellentmondó alkotói szándékoktól és kiindulópontoktól, valamit a szándékosan lassított narrációtól valamiféle különös lebegés szövi át a filmet, amelynek jelenetei ráadásul nagyrészt sötét belső terekben, erdőben, pincében játszódnak.
Egy szicíliai faluban járunk, ahol csak abból derül ki, hogy nem állt meg az idő, hogy az általános iskolába igyekvő gyerekek öltözete nagyjából mai – de már az első jelenetekben megsejthetünk valamit abból, hogy baj van vagy legalábbis baj lesz: az úton igyekvő kamaszok fölött köd gomolyog, a szikár szicíliai táj pedig úgy tárul fel a jelenetek közötti snittekben, mintha időkútba zuhannánk: a görög mítoszok ideje, Szicília arab múltja, a középkor, vagy akár a Lampedusa Ligheájának ideje mintha jelen idő lenne ezen a tájon: miközben minden változik, semmi sem változik.
Luna, a 12 éves lány (Julia Jedlikowska) szerelmes osztálytársába, Giuseppébe (Gaetano Fernandez), és úgy tűnik, a fiú viszonozza az érzelmeit. Egy banális és gyermekes randevú után azonban a fiú eltűnik – és Luna lassan kezdi megérteni, miért tiltották el szerelmétől a szülei. Giuseppe ugyanis egy volt maffiózó fia, egy olyan emberé, aki „köpni” kezdett a rendőrségnek, ami Szicíliában nemcsak a maffia íratlan etikai kódexe szerint megbocsáthatatlan, de az emberek többsége szerint is.
A film rétegei innentől szétbogozhatatlanul keverednek össze: hol a szerelme felkutatásáért mindent elkövető Luna – a lengyel színésznő kifogástalan érzékenységgel játszik – küzdelmeit látjuk, hol a mocskos pincében fogva tartott fiú kínlódását – „a tengert akarom látni”, ordítja, miközben egyik helyről a másikra viszik –, hol kettejük összekeveredő álmait, miközben az álomnál semmivel sem valószerűtlenebb a valóság. Pontosabban rémálomszerű: Szicíliában ugyanis nem lehet kimondani, ha valakit elrabolt a maffia. Luna hiába kérdez rá újra és újra az iskolában, hol van az osztálytársa, nem kap választ, amikor pedig belopakodik a fiú otthonába, a gyerek zokogó, feketébe öltözött anyja sem mond semmit, némán öleli át a kislányt. Luna megpróbálja kimondani a kimondhatatlant, megpróbálja bejelenteni a rendőrségen, hogy gyanítja, ki a felelős az emberrablásért, megpróbál szórólapokat osztani a falu főterén, a falu azonban makacsul hallgat és hátat fordít neki, míg végül pszichiátriára kerül, csak mert nem volt hajlandó részt venni az össz-hazugságban és az össz-hallgatásban.
A rendezők, miközben megidézik Antonioni Nagyításának filmtörténeti-létfilozófiai felvetését – vissza lehet-e ütni a labdát, ha tudjuk, hogy körülöttünk mindenki hazudik –, aközben shakespeare-i mélységű drámát is mutatnak, olyan szerelemmel, amely felnőtté tesz egy 12 éves lányt, és olyan tragédiával, amilyet valóban csak a reneszánsz darabokból ismerünk. Pedig a Szicíliai kísértettörténet valós történeten alapul: Giuseppe Di Matteot 13 éves korában, 1993-ban rabolták el. Több, mint hétszáz napig tartotta fogva a maffia, mielőtt meggyilkolták.
Antonio Piazza és Fabio Grassadonia filmje felkavaró, iszonyatos, művészi értelemben pedig az első perctől az utolsóig érvényes. Feloldozás és katarzis nincs. A szezon egyik legnagyszerűbb és legiszonyatosabb filmje.
Szicíliai kísértettörténet /Sicilian Ghost Story/
olasz–francia–német filmdráma, 122 perc, 2017 rendező: Antonio Piazza és Fabio Grassadonia
10/10