Kultúra
Séta a szétlőtt városban az akasztófák között
A Sztálin-szobor egy darabja, Chagall- és Kondor Béla-kép a Nemzeti Múzeumban
Érezhető az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján, hogy a kiállításokat rendező intézmények elsősorban átélhetővé kívánják tenni a forradalom mindennapjait, nem pedig megmagyarázni annak okait és következményeit. Ez a koncepció érvényesül például a Terror Házában, ahol speciális, térhatású játékfilmeket tekinthet meg a látogató, virtuálisan bekerülve az ötvenhatos utcai harcokba és élethelyzetekbe, de erre tolódik a Néprajzi Múzeum kiállítása is, amelyen az 1848-as és 1956-os forradalmak szimbólumainak hasonlóságait mutatják be egymás mellett sok archív filmfelvétel és fotó kíséretében.
A legkiérleltebb koncepció azonban alighanem a Nemzeti Múzeumban november 13-ig látható, Rejt/Jel/Képek ’56 – A forradalom titkos művészete című kiállításának kurátoraié, Gál Vilmos történész-főmuzeológusé és Ihász István történész-főmuzeológusé, akik olyan termeket rendeztek be ötvenhatos anyagokból, relikviákból és korabeli fényképekből, illetve a forradalomra reflektáló képzőművészeti anyagból, hogy ha kellő figyelemmel vagyunk, szinte átélhetjük 1956-ot.
A leginkább a nagyon arányos válogatás segít ebben: míg a kétszáznyolcvan grafika, metszet, festmény, ceruzarajz a mindig sűrítő, sokszor a dokumentumfotónál is többet mutató művészek szemével láttatja a forradalom napjait, a képek mellé tett tárgyak és plakátok, feliratok, fotók, dokumentumok, naplók a korszakot rajzolják ki mintegy a háttérben. Úgy is mondhatnánk, hogy míg a Terror Házában nem sokat bíztak a befogadóra, itt, akár egy jó regényben vagy installációban végül bennünk épül fel a kapott mozaikokból 1956 ősze – néhol sokkoló módon.
Az első teremben egy monitoron a tüntető tömeget látjuk – a felvonulók azonban egy fegyver célkeresztjén át látszanak. Nem messze tőlük kockakőhalmon a ledöntött Sztálin-szobor jobb kézfeje. Pécsi Sándor színész őrizte meg, amikor a tömeg ledöntötte szobrot, gépkocsijával a helyszínre ment, és ismertségét kihasználva elkért egy darabot, amelyet kertjében állított fel. Rokonai a halála után elásták a kezet, amely a rendszerváltás előtt, 1986-ban került elő, ekkor vette meg a múzeum, és még így, töredékként is érzékelteti, mekkora lehetett a szobor – és a személyi kultusz.
A szobordöntés pillanatait Borsos Miklós vázlatain és fényképeken láthatjuk a háttérben, a hatást pedig azon a képen, amelyen egy sorban álló fiatalok pózolnak, arcukon büszkeség, és naivság. Ebben a szekcióban kapott helyet Kusztos Endre néhány ceruzarajza is: az erdélyi művész a forradalom napjaiban épp Budapesten tartózkodott, és végig rögzítette az eseményeket. A rajzokkal már találkozhattunk a Magyar Nemzeti Galéria tavalyi, az erdélyi magyar képzőművészetet bemutató nagykiállításán.
A teremben láthatók a korabeli, szétlőtt, Rákosi-címeres intézményfeliratok és falfeliratok is, az egyiken például „teljes egyenjogúságon alapuló szovjet–magyar barátságot” követelnek. Mellettük rajzokból és festményekből – többek között Marosán Gyula és Vajda Júlia a forradalom napjaiban készült vázlataiból –, illetve fotókból áll egyre inkább össze a vizuális lenyomata annak a pár ötvenhatos napnak. Hogy a pusztítás milyen mértékű volt, arról Takács Zoltán egyik fotója által kapunk képet: ötvennyolc fotót készített a forradalom napjaiban, köztük a kiállított kockát, amelyen az elképzelhetetlen mértékben szétlőtt Kálvin tér látható. A filmeket egy balatonfüredi barátjánál rejtette el, és csak a hatvanas években mert róluk papírképeket nagyítani.
Hiteles gyereknaplók
Talán a gyermeki nézőpont miatt megdöbbentően hatásosak Varsányi Éva rajzai, aki az utcán nemzeti színekbe burkolózott forradalmárokat örökített meg, ugyanígy Somos Melitta és Andreánszky Árpád kézírásos naplója. Noha nem kapunk támpontot, hogy hány évesek voltak a naplóírók a forradalom napjaiban, az írásból úgy tetszik, legfeljebb kamaszok.
Andreánszky Árpád olyasmit ír le, amiről valóban csak akkor és csak ott lehetett értesülni, azóta viszont talán elfelejtődött: november 17-én például a következőt jegyzi fel a szobi fiatalember: „A parasztság csúnyán viselkedik. Tízszeres áron ad mindent. Pl. a tojást 8 Ft-ért.” (Összehasonlításként: körülbelül 40-60 fillér volt egy zsömle, egy telefontantusz 60 fillérbe került.) Kicsit később arról értesít, hogy az oroszok összefogdossák és deportálják a lakosságot, december 31-én pedig feljegyzi, hogy a Kádár-kormány 200 ezer munkást és tisztviselőt bocsátott el. Ebben a teremben áll az a korabeli láda is, amelyben a lengyel segélyszállítmányok dobozai láthatók: 12 ezer lengyel ember adott vért a magyar forradalom napjaiban. A vért az élelmiszer- és gyógyszersegélyek mellett szállították Pestre egészen addig, amíg a Magyar Vöröskereszt jelezte, hogy nincs szükség többre.
A második teremben kivágott közepű pecsétnyomók, fotók és Bálint Endre hatalmas vászna, a Halottak napja 1956 idézi a történteket, egy ládában az európai lapokat mutatják be: nemcsak az ismert Times-címlap van itt a magyar forradalmár rajzával, de az olasz Epoca is, amelynek címlapján a következő áll: Dio Salvi L’ Ungheria, vagyis „Isten, óvd meg Magyarországot”. Praktikusabb lett volna, ha Nyugat-Európa ezt nem bízza istenre.
Kép a kollektív tudattalanból
A falakon végigvonulnak az ötvenhatos forradalom ihletésére született versek – a többi között Márai Mennyből az angyala –, és itt, a második szekcióban kapott helyet Marc Chagall Mére et enfant – Anya gyermekkel – című 1956-os álomszép litográfiája.
Mellette Franciszek Starowieyski síró galambot ábrázoló rajzai láthatók, amelyek szimbólummá váltak a magyar forradalommal szolidaritást vállaló Lengyelországban, illetve itt kapott helyet Oskar Kokoschka Töviskoszorús Krisztusa és A betlehemi gyermek című képe is, amelynek alcíme: Madonna az utcai harcokban. Az a megdöbbentő, hogy miként képes a helyszínen jelen nem lévő művész a kollektív tudattalanból előásni a lehető legvalóságosabb képet a forradalomról: a lángoló utcán elkínzott arcú, csúnya nő szorítja magához gyermekét, és a félelem átül a néző vállára.
A forradalom magyar megörökítői közül Amberg József ceruzarajzokon dokumentálta a Józsefváros különböző helyszíneit, a már említett Borsos Miklós 1956-os grafikái halála után kerültek elő, de kiállították az Argentínába emigrált Szalay Lajos rajzait is – Görgényi István ötvenhatos festménysorozatának darabjait pedig ő maga festette át csendéletekké, az eredeti alkotások később a felső réteg eltávolításával váltak láthatóvá.
A menekülés napjai is a második teremben idéződnek meg: az osztrák külügy adatai szerint november 26-ig 83 ezer magyar menekültet fogadtak be. Átlagosan nyolcezren menekültek át a határon éjjelente azokban a napokban. A menekülttáborok életét a magyar származású Ata Kando híres fotósorozata dokumentálta: a képek közül sajnos csak egyet tudtunk felfedezni az anyagban. Az itt is feltűnő ládákban látható olyan francia szendvics-csomagolópapír, amelyből magyar menekült fogyasztotta el az ebédjét, de megtekinthető az a szótárfüzetecske is, amelyet a Vöröskereszt adott ki magyar–angol–francia nyelven.
A látogató a fejmagasságnál alig magasabban kifeszített szögesdrótok közt áthaladva érzékelheti, milyen lehetett a menekülés, míg az itthon maradottak és bebörtönzöttek sorsáról Péterfy László 1962-es ceruzarajza tanúskodik, aki Páll Lajos portréját örökítette meg: a férfi frissen szabadult a börtönből. Haja tövig nyírva, arca durva és elkínzott: alighanem másnak is beugrik „A szar is le van szarva” létállapot a kép láttán, azok az évek, amikor Megállt az idő, és állt, állt, a börtönfalon belül és a Magyarország-börtönben azon kívül is, hogy aztán Pierre áttörje a határt, kifelé, vagy legalább a tudatban befelé…
Valahol itt vált brutálisra, sokkolóra és szembesítőre a koncepció: nem lehet elmenni Anna Margit ’56-os akasztott bábuja mellett, és nem lehet nem észrevenni a stilizált akasztófákat a teremben. Rajtuk kötélen himbálózó fehér ingek emlékeztetnek azokra, akiket a szovjet tankokon visszaérkező Kádár János vezette ország bírái halálra ítéltek. A tárlatrendezés erőssége, hogy megelégednek ennyivel. És a tények puszta ismertetésével a Kádár-kormány falnyira nagyított képe alatt: ez az a kormány, amelynek összetételét Hruscsov ismertette Moszkvában Kádár János előtt. A konzekvencia levonását a nézőre bízzák. Helyesen. Lózungból, aktuálpolitikai felhangokkal kidíszített emlékezésből és fecsegésből ötvenhat kapcsán kaptunk eleget az elmúlt huszonöt évben. Ideje szóhoz jutniuk a történész szakembereknek. Pontosan így. Szigorúan és tényszerűen.
Az egyik falon a szovjet bevonulás napjainak plakátnyomai láthatók: Konyusin őrnagy például november 4-én rendelte el Pécsett, hogy a lakók csak reggel 7 és este 7 között közlekedhetnek, továbbá megparancsolta az ellenforradalmi bizottságok feloszlatását. Pesten épp egy hajszálnyival, de kevésbé volt szigorú a kijárási tilalom: reggel hat és este nyolc közt lehetett utcára menni. Aki fegyveres ellenállást tanúsított a szovjetekkel szemben, azt lelőtték.
Mikor állt át az emlékezet?
Látható egy graffiti, amelynek szerzője Kádár nevében a következőt közli: „Dolgozzatok, mert végem van. Családos ember vagyok. Hazaárulással tengetem életem. (…) Tekintsétek 20 orosz hadosztályomat és becstelenségben megőszült fejemet” – írja a névtelen szerző, aki a helyesírás alapján egyszerű ember lehetett.
Vajon mikor kezdtek úgy emlékezni sokan a Kádár-korszakra, mint a Kánaánra? Mitől áll át az emlékezet, törlődik ki az 1956-os év végi közhangulat és kollektív tudás, mikor és mitől adja át a helyét a nosztalgiának? És vajon az emlékezetben a korai Kádár-kor iszonyatát a konszolidált Kádár-kor győzte le, vagy a rendszerváltás utáni mélyszegénység és reménytelenség emelte hamis fénybe az utóbbit, és tüntette el annak a Kádárnak a képét, aki szovjet tankokon vonul be és gyerekeket akasztat? Nem tudjuk a választ, akármennyire szeretnénk.
A korabeli felirat mellett betekintve a terem közepén felállított fekete, rejtélyes csőbe, korabeli kihallgatószobát látunk íróasztallal, írógéppel, vallatólámpával. Ismét kommentár nélkül.
Itt vonulnak fel a hatalmat támogató művészek alkotásai is: a képeken felakasztott, fellógatott ÁVH-sok láthatók a munkásmozgalmi szobrok mellett. Hogy a forradalomban volt akasztás és lincselés, kár lenne eltagadni. Ezek kibeszélésére pedig ugyanúgy szükség lenne, mint az egész kibeszélésére – erre remek apropó lehetne a hatvanadik évforduló.
Jó döntés volt a kiállítótérbe helyezni Kondor Béla két munkáját, a Forradalom angyalát és az ’59-es Forradalmat: Kondor univerzális zseni volt, akinek munkái nem értelmezhetők aktuálpolitikai keretek között. Látnokként karcolta rézbe a Készülődés a forradalomra sorozatát a népfelkelés kitörése előtt hónapokkal. Októberben Nagyatádon volt katona, és bár feljegyzéseiben szerepel, hogy „gyűlöli” az oroszokat, s hogy „jogom lett volna néhány tankot kilőni”, a tettlegességig nem ment el, mindössze a pesti utcáról rajzolt sorozatot, majd elkészítette a két ismert vásznat. A másik falon Légrády Sándor címertervei láthatók: a képzőművészt 1957-ben bízták meg a Magyar Népköztársaság új címerének megrajzolásával. Öt napig tartották bezárva, míg megszületett a végső változat. A kiállítás utolsó szekciójában a 301-es parcella 1989-es emlékműpályázatára beérkezett makettek, valamint a forradalom ötvenedik évfordulója előtt tisztelgő 2006-os plakátpályázat alkotásai is láthatók, egy monitoron pedig a Nagy Imre-temetés képsorai futnak, az elhangzó beszédekkel.
Alighanem az emlékév legjobb kiállítása született meg a Magyar Nemzeti Múzeumban: olyan mozaikkockákat kapunk, amelyekből mindenki összerakhatja a saját emlékezetét, a saját 1956-ját, hogy egyszer talán összeálljon a kollektív emlékezet is végre, és megteremtődjék a konszenzus.