Sanghaj mint város és mint mulató

A húszas-harmincas évek magyar-sanghaji kapcsolatait és a korabeli Kelet-képünket mutatja be a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum új tárlata. A korabeli kínai és japán tárgyakon kívül egy Sanghajba szakadt magyar táncosnő és egy hadifoglyokat mentő magyar kereskedőcég története is kirajzolódik a kiállításon.

Aranykincsek és karakterszobrok közt (Fotó: Bodnár Patrícia)
Kőrösi Csoma Sándor és Baktay Ervin országában, ott, ahol a festő Hollósy Simon testvérének, Hollósy Józsefnek köszönhetően már a 19. században léteztek a buddhista tanításoknak magyar nyelvű változatai – ő volt az első, aki a német és angol szerzők szövegei után a Dharmapadát, a Buddhának tulajdonított mondásokból összeszerkesztett versek gyűjteményét fordítani kezdte, csak közben 1898-ban meghalt – a szocialista évtizedek végeztek némi pusztítást a köztudatban és jelentősen átalakították az átlagember Kelet-képét.

A rendszerváltás után pedig nálunk is megjelent a megvilágosodás-üzletág, amelynek eredményeképp a könyvkereskedések polcain rendelkezésre álló „indiai jógakönyvek” nagy részének több köze van a tőkehaszon-maximalizáláshoz, mint a jógához. Ha ezeket összevetjük mondjuk Baktay elképesztő munkájával – a Szanátana Dharma című összefoglalójával, vagy jógakönyvével –, ijesztő a különbség, és – tisztelet a kivételnek – nem jobb a helyzet buddhista fronton sem.

A mából visszanézve, a maradandó magyar nyelvű irodalomra hivatkozva azonban természetesen nem lehet pontos képet kapni az előző századforduló vagy a húszas-harmincas évek magyarországi „Kelet”-képéről, ezért is izgalmas minden olyan tárlat, amely ezt, vagy ennek egy részét árnyalja, így a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum új, Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című új kiállítása is. A Fajcsák Györgyi és Kelényi Béla kurátorok rendezésében megvalósult tárlat a korabeli Sanghajt, annak magyar vonatkozásait és a két világháború közötti időszak ellentmondásos hazai Kelet-képét mutatja be. (Címében is ezért kapott helyet az egykori budapesti mulató, a Sanghay bar neve.)
Mint a tárlat felvezetéséből megtudjuk, a huszadik század elején több magyar üzletember és művész kereste a lehetőségeket a világvárossá váló Sanghajban. Közülük a legismertebb minden bizonnyal a város több ikonikus épületét jegyző Hudec László építész volt, ám tekintélyes cégbirodalmat épített ki itt a Komor család is, és hosszabb időt töltött a városban Román György festőművész.

Egy eltűnt mulató

A tárlat tulajdonképpeni apropóját egy közelmúltban előkerült hagyaték, Desewffy Flóra öröksége adja: az 1913-ban született, 1995-ben elhunyt táncosnő a huszadik század első harmadában Sanghaj ünnepelt sztárja volt, a kiállításon korabeli öltözetekkel és fényképekkel idézik meg az emlékét. A másik apropó a Budapestről nyomtalanul eltűnt Sanghay bár emlékezete: az 1937-ben a Móricz Zsigmond tér mellett nyílt szórakozóhelyen egykor kínai mutatványosok léptek fel a világ táncait táncoló nők mellett. Falait Cser Jolán iparművésznő kínai jelenetei díszítették, színpadán Buddha ült – a hely még a háborút is túlélte, csak 1948-ban zárták be, hogy a légvédelem helyiségévé alakítsák.
Kövesházi Kalmár Elza zöld Buddháját sokan nézhetnék eredeti keleti műtárgynak
Látható, hogy kezdetben mondén ürügyek, érdekek – a kínai városban egzotikusnak tűnő szőke táncosnő, a magyar fővárosban egzotikusnak tűnő kínai artisták – mentén szövődtek a kapcsolatok. Mégis, az egymás mellé állított 17. századi kínai nevető Buddha és Kövesházi Kalmár Elza harmincas évekbeli ülő Buddhája, ez a zöld kerámiamázas szép munka minden zavar nélkül reflektál egymásra – a szobrászművész a bécsi Hagenbund művésze volt, letisztult, szép vonalú szobrai közül egy másik is látható a tárlaton. Hogy foglalkoztatta-e a buddhista filozófia, arról nincs adat, de életét ismerve – nő létére egymaga ment tanulni Firenzébe, házasságon kívül született lányát maga nevelte – nem lenne meglepő ez sem.

Az első teremben találkozhatunk Weituóval, a buddhista kolostorok védelmezőjével és egy remetével, a sziklán ülő Buddhával és egy elefántháton ülő fiúval is, a válogatásban azonban zavarba ejtően keverednek a japán és a kínai tárgyak, és talán többen vannak, akik a nevető Buddha ábrázolást is összetéveszthetik magyarázat nélkül a történelmi Buddha szobrával. Pedig Pu-taj nem ugyanaz, mint a Buddhának nevezett történelmi Buddha. Pu-taj a boldogság és a bőség istene, nagy hasú, nevető szerzetes, Japánban szerencseisten.

Mindennek bizarr, de jó hátteret adnak a kivetítőkön futó korabeli magyar filmrészletek: a negyvenes években a Hunnia filmgyárban két olyan film is készült, amelyekben Szeleczky Zita és Karády Katalin keleti táncosnőket alakít.

A továbbiakban a múzeum gazdag gyűjteményéből láthatók izgalmas tárgyak: egy japán Amitábha-Buddha és az Ezerkarú Avalokitesvara, az együttérzés buddhája: talán nem lett volna lényegtelen információ a látogatóknak, hogy ők sem azonosak a nyugati kultúrkörben ismert történeti Buddhával.

Nyolc taoista

A következő teremben a nyolc taoista halhatatlan története elevenedik meg huszadik századi sanghaji nyomatokon. Először a tengeren való átkelés közben látható a légycsapót tartó harcos és társai. Lü Dongbin egy álom nyomán döbbent rá, hogy nem érdemes a világi dicsőségnek élni. A háromosztatú szakállt hordó férfi kezében az ábrázolásokon légycsapót tart, amellyel az anyagi világhoz való ragaszkodásokat „csapja le”, szünteti meg. Társa, Han Zhongli híres hadvezér volt, de szintén egy álom nyomán megértette, hogy nem érdemes világi hívságoknak szentelni az életet, mert világi dicsőség csak eltérít az igaz útról. Ő az, aki legyezőjével képes életre kelteni a halottakat. A többiek: a szamáron ülő öregember – a bennünk rejlő szunnyadó erők varázslója és jós –, a „Vasmankós” Li, a koldus gyógyító, a lótuszvirágot tartó női halhatatlan, valamint a fuvolázó zenész, akinek sikerült csomójában egyesíteni a jint és a jangot, és fuvoláján a hat hangot játssza, ezzel gyógyít. Köztük van még a színész és a virágkosarat tartó énekes, aki soha nem öregszik.

Hogy abból a mérhetetlenül gazdag kultúrkincsből, amit a buddhista és bön vallású Tibet, a konfuciánus és taoista Kína vagy a zen (kínaiul: csan) buddhizmus jelent, a harmincas években mi jött át Magyarországra, azt bajos lenne pontosan körülhatárolni, de a tárlókban kiállított könyvek, köztük Román György Ázsiai kikötője és Felvinczi Takács Zoltán tollából a Buddha útján a Távol-Keleten jelzik, hogy volt, aki nyitott volt az európainál sokkal kifinomultabb – de legalábbis szofiszikáltabb, ugyanakkor bizonyos aspektusaiban sokkal egyszerűbb – filozófiai hagyomány és az azon alapuló kultúra befogadására.

Mások üzletelni mentek Sanghajba, a történelem tombolása miatt azonban hamarosan kapcsolatépítők lettek. Így a már említett Komor család, amely távol-keleti tárgyakkal üzletelve épített ki cégbirodalmat Kínában és Japánban, az első világháborúban azonban jelentős összeggel támogatta a szibériai hadifogoly-táborban lévő magyarok kiszabadítását. Egy részük Mandzsúrián át, Kína felé tartott, köztük volt Hudec László is, aki 1918 novemberében érkezett Sanghajba. Kezdetben egy amerikai cég építésze volt, majd a húszas-harmincas években a világvárossá váló Sanghaj egyik legfontosabb arculat-alakítója: az ő nevéhez fűződik a Country Hospital, a Park Hotel, az első felhőkarcoló, de a Lafayette Cinema is. Mellette alighanem a már említett Desewffy Flóra volt a kínai város másik legismertebb magyar arca azokban az években: a személye köré rendezett mini ruhatörténeti tárlat érdekes nézete a korabeli kínai kultúrának.

A megvilágosodott akttal

Az utolsó teremben külön szekciót rendeztek be azon magyar festők munkáiból, akiknek vásznain Buddhák vagy keleti ihletésű részletek láthatók. Vaszary Jánosnak két vászna is kikerült, mindkettőn Buddha-szobor látható akttal, a Kelet és Nyugat című litográfián szépen simul össze a fekete Buddha és a fehér női akt, az esztétikai horizonton túl azonban akár nyugatról, akár keletről nézzük az ábrázolást, találunk némi jelképkáoszt. A válogatásban helyet kapott Csók István Nirvána-tanulmánya is, a legérdekesebb azonban alighanem az a Kövesházi Kalmár-szobor, amely az alkotó lányát, a táncosnő Ágnest ábrázolja a „lélegző tánc” közben – a korabeli női táncosok, mozgásstúdiók sok ihletet merítettek a keleti – vagy „keletinek” vélt – tanokból, és a két világháború közötti magyar szellemi életre is kétségtelenül nagy hatással voltak, legyen szó a fotográfiáról vagy a mozgásművészek által ihletett képzőművészekről.

A festményválogatás jól tükrözi a pillanatot, amikor két kultúra metszéspontján műalkotás születik – az európai képzőművészet történetében először a 19-20. század fordulóján jelent meg a kínai és japán tusfestészet hatása, de itt láthatóan másról van szó: a formán túl Buddha mint a buddhai tanítás szimbóluma ül az anyagi világot képviselő akt mellett – az oppozíció azonban a nem-duális gondolkodás felől nézve túl nyersnek tűnik, innen nézve viszont nem valós ellentétnek.

A tárlaton a korszakot közel száz digitális fotó is igyekszik tovább árnyalni.

Buddha vagy buddhák?

A buddha szó jelentése „a felébredt”: ha nagy betűvel írjuk, a történelmi Buddhára, Gautama Sziddhárthára vonatkozik, aki Kr. e. a 6. és 4. század között Indiában tanított. Rajta kívül számtalan buddha – megvilágosodott – létezik. Gautama Buddhán kívül Európában eléggé ismert Pu-taj, a nevető buddha, Maitréja – aki majd a történelmi Buddhát követi –, Amitábha, a föld piros buddhája, míg a női Bódhisszattvák közül Tára, a könyörületesség istennője.