„Rosszul értelmezték az életet”

Klasszikus tanmesét írni pár ezer évvel a görögök és a latinok, a haszid történetek és/vagy az Ó- és Újszövetség után elég nehéz úgy, hogy ne legyen unalmas, közhelyes, giccses és kínos. Már a szovjeteknek sem sikerült, pedig, miközben a folyók visszafordításának nehéz feladatát elvégezték, egy időben kifejezetten szórakoztató módon próbálkoztak ezzel, könyvben és filmen is (lásd partizánmesék). Sőt, még a nagyon nagy íróknak sem sikerült, kivéve Dickenst, de ő Dickens.

Deák Kristóf bátor ember: az Oscar-díjas Mindenki olyan példabeszéd lett, amely nem unalmas, nem közhelyes, nem giccses, hanem arányos, szép és igaz. A kulcs, mint mindig, az arányérzék és az ízlés: a filmben sem több, sem kevesebb nincsen, mint amennyi van benne – ha Hollywoodban készül, gyaníthatóan egész estés játékfilmmé nyújtották volna –, a huszonöt perces játékidő pedig tökéletesen elég arra, hogy kibontakozzon a dráma és üssön a csattanó.

A történet egyszerű: 1991-ben járunk, amikor a tízéves Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) bekerül egy új iskolába, amelynek nagyon híres a kórusa. Ő is szeretne énekelni, de mivel nem tökéletes a hangja, a kórusvezető énektanárnő (Szamosi Zsófia) megkéri, hogy ne énekeljen, csak tátogjon a dal szövegére, hogy ne rontsa el az összhangzást, mert ha fals hangok csúsznak az előadásba, veszélybe kerül a hírnév és az esély, hogy az összes lehetséges versenyt megnyerjék. A rendező apró villanásokkal érzékelteti, hogy Erika néni, akit a kizárólag a siker vágya mozgat, de egy cseppet sem érdekli a rábízott gyerekek boldogsága, hogy veszi meg a kedveskedés látszatával, csokoládé-osztogatással és a becsvágy ébresztgetésével a gyerekek lelkét, és miként veszi rá őket, hogy a tökéletesség látszata érdekében hazudjanak. Egy dologgal nem számol: a legszebb hangú kislány, Liza (Hais Dorottya) kiirthatatlan igazságérzetével. Aki, miután észreveszi, hogy barátnője némán tátog, fellázítja az egész kórust. Mint kiderült, a megfélemlített gyerekek közel fele el van némítva. Nem szabad hallatszania a hangjuknak, ha benn akarnak maradni a kórusban. A közösségben, ahol csak egyféle – tökéletes, a vezetőnek és a versenybizottságnak megfelelő – hangon lehet énekelni. A záró jelenet, a verseny jelenete frappáns és pontos. A végtelenségig ugyanis nem lehet hazudni. Ha nem lehet kimondani – kiénekelni – az igazat, ami soha nem lesz és nem lehet egyszínű, egyféle és különbségek nélküli, hiszen egy közösség soha, de soha nem lesz homogén – legfeljebb, ha kizár vagy némaságra kárhoztat mindenkit, aki nem megfelelő, akkor fog homogénnek látszani – akkor pedig törvényszerűen a csönd fog odáig nőni, hogy hallhatóvá válik.

Számtalan lehetséges megoldása van a tanmesének, jóval túl a primer történeten. Mindenkire rábíznánk, hogy mit lát bele. Amikor megszólal a film végén Balázs Árpád Bodzavirág című kórusműve, amely Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című versére íródott, nekünk mégis az ismert John Lennon-bonmot jutott eszünkbe: „Amikor iskolába mentem, és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam, boldog. Azt mondták, rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”

Mindenki/Sing, magyar kisjátékfilm, 25 perc, 2015, rendező: Deák Kristóf

10/10