Kultúra
Remekművek a színek vonzásában
Kultúrák különbségei: a zöld lehet Buddháé, a szultáné vagy a reményé, a kék a férfi, női vagy isteni, a vörös lehet „átkozott” is
Egyszerre támad kedve sírni és nevetni annak, aki az Iparművészeti Múzeumba az azt áhítatos arccal fényképező turisták között belép. Az épület állapota kriminális – a közelmúltban a felújításra megítélt milliárdoknak jobb helye aligha lehetne –, az intézmény legújabb tárlata, a Színekre hangolva viszont rosszkedvünk telét egy pillanat alatt tündöklő nyárrá változtatja át. Az ötlet egyszerű, a megvalósítás szép: három termet rendeztek be zöld, kék és piros tárgyakkal az intézmény gyűjteményéből.
Mielőtt belépnénk az első – zöld – terembe, a MOME TechLab munkatársainak projektjében vehetünk részt, ha akarunk. A látogató a terem egy bizonyos pontjára állva digitális tükör elé állhat. Az eszköz beszkenneli a színképét, majd elemzi azt, és kijelzőjén megmutatja, a kiállítás melyik tárgya hasonlatos az öltözékéhez. Ha kívánja, egy érintőképernyős kijelzőn e-mailben el is küldheti magának az adott porcelán- vagy üvegtárgy, szőnyeg fényképét.
Minket ezzel már félig megvettek – ám a Semsey Balázs és Serfőző Szabolcs kurátorok által megvalósított kiállítás is elég lenne a lelkesedéshez.
Az első szín a zöld. Noha találunk némi információt arról, a zöld minek a szimbóluma a reménységtől az örök életig, nem győz meg a falfelirat arról, hogy sikerült volna belemélyednie a jelképtörténetbe a készítőnek. Bármilyen szimbólumról beszélünk, a legfontosabb megmondani, mely koordináta-rendszerben tesszük: miközben Nyugaton a zöld valóban lehet az örökzöldek, a pálmaág, a fenyő, a remény vagy egy kártya színe, az iszlámban – a kékkel ellentétben, amely Allahé – a próféták színe és a szultáné, Püthagorasznál a vízé és a világé, a buddhista szimbolikában pedig Tára színe, de Buddhából is zöld fény sugározhat, míg az alkímiai hagyományban a zöld oroszlán a napot falja fel.
Egyszóval: a zöld szín általánosan nem „jelent” semmit, pontosabban a különféle kultúrákban mást és más jelent.
Ettől még a kiállított tárgyak szépek: a tárlókból az 1900 körül készült kígyótálat – Urabóroszt – emelnénk ki, a Zsolnay-gyár remekét. A verdűr, azaz falkárpit a 16. századtól volt divatos, ám a tárlaton látható tárgy nem franciaországi, hanem Flandriában készült. A kurátorok felhívják a figyelmet arra, hogy a 19. század második felében a lakókörnyezet kialakításában nagy szerepük volt a szöveteknek és függönyöknek – az új stílusú arts and crafts mozgalom vezetője William Morris volt, aki korai, reneszánszot utánzó darabjai helyett lassan áttért saját formakincsére. Sajnos a textileket nemegyszer arzénnal színezték, ami sok mérgezést is okozott.
A teremben kiállított viseletek közül érdemes kiemelni II. József dolmányát és egy női díszes öltözetet, a díszmagyar párját. Természetesen nem lehetett kihagyni a Zsolnay-eozinmázas tárgyakat sem, itt jegyezzük meg, hogy a pécsi gyár 19-20. század fordulóján készült remekei szó szerint kiragyognak a kollekcióból, mint ahogy a múzeum gyűjteményéből is – ha valamire érdemes lenne hatékony országimázst építeni, hát a Zsolnay-brandre biztosan.
Érdekes a blokkban bemutatott rokokó festett konzolasztal, csakúgy mint a malachit dísztárgyak. A kortársat az a projekt képviseli, amelyben a 2011-es ékszertervező művészek az Iparművészeti Múzeum Zsolnay-tetőcserepeiből készítettek ékszereket.
A három szín: kék – igaz, Kieslowski híres filmtrilógiájában a kék és a piros mellett a harmadik szín a fehér, és nem a zöld volt – fejezetben még bonyolultabb színszimbolikai térbe lépünk, mint a zöld esetében.
A kék egyszerre lehet a férfi és a női princípium színe.
A tengermély színeként az anyaméhet jelképezi, ez a szín női aspektusa – kék köpenyt visel Szűz Mária is –, az ég kékje pedig a szín férfiaspektusa.
Ezenfelül a kék hagyományosan a transzcendenst, az istenit jelenti – eredetileg kék, illetve kék-bíbor a tálit, a zsidó imakendő négy, az Istennel kötött szövetségre emlékeztető rojtja, később kék csíkossá válik az egész kendő –, a szentháromságban a kék a fiú színe, a hinduk Krisnához kötik, a buddhisták pedig a megvilágosodáshoz.
A teremben bemutatott tálit mellett látható itt korabeli viselet, Gonzales Gábor kortárs üvegplasztikája, rokokó karosszék, Esterházy Orsolya szoknyája és vállfűzője. Bemutatják a bakacsinszövetet is: a szó az olasz boccaccino, pamutszövet kifejezésből ered, és azokat a felvidéki figurális szőtteseket jelöli, amelyeket a 15-17. században készítettek. Ebben a szekcióban kapott helyet az Iparművészeti Múzeum fedélszékének keresztmetszetéről készült cianotípia másolata is. A technikát az 1890-es évektől használták építészeti rajzok másolására.
A szekcióban számtalan kék üveg is látható – a cseh kéküvegek a biedermeier korban váltak népszerűvé.
Külön tárlóban mutatják be a meisseni hagymamintás asztali készleteket. A kínai porcelánok a 16. században jelentek meg Európában, és mivel készítésük titkát nem ismerték, viszonylag drágák voltak. 1708-ban Johann Friedrich Böttger alkimista kísérletei során jött rá, hogy a kaolin, a kvarc és a földpát a titok nyitja. A kísérletekre támaszkodva II. Erős Ágost szász választófejedelem Európa első porcelánmanufaktúráját alapította meg Meissenben 1710-ben – a híres hagymaminta pedig 1728-ban született meg. A hetvenes években készült kékfestő ruha, amelyet a míves, régi tárgyak között kiállítottak, tökéletesen tükrözi a Kádár-kor igényszintjét.
A harmadik szín a vörös. Pithagorasz szerint a tűz és az éter színe, a Szentháromságban a szentléleké, de vörös az apokalipszis egyik lova is, az alkímiában a kén és a vér színe, Egyiptomban Ámon és Széthé – utóbbi színeként „átkozott”. A vörös – a kék és a vörös keverékéből létrejövő bíborral együtt – hagyományosan uralkodói szín, ugyanakkor jó ideje a forradalom színe is. A tárlaton vörös türkmén szőnyegek mellett 18. századi nyomott és festett textilek, vörös mázas kerámiák és rubinüvegek mutatják be a vörös lehetőségeit, de helyet kapott itt egy Breuer-szék is, valamint egy ötvenes évekbeli sorozatgyártott szék.
A fémes csillogású zöld máz: az eozin
Zsolnay Vilmos 1828. április 19-én született Pécsett, és Bécsben végezte a politechnikumot, majd még pár évig itt gyakorolta a szakmát, sőt szülei kívánságára még több európai nagyváros kereskedőházainál folytatta a tapasztalatszerzést – olvasható a Zsolnay-gyár honlapján. Pécsre visszakerülve apja üzletében dolgozott, aki megvette a lukafai kőedénygyárat, amelyet áttelepített Pécsre, majd Ignác fiának adta át egy év múlva, aki nem tudta azt irányítani. Amikor csődközelbe került, Vilmos kölcsöne mentette meg, aki 1865-ben átvette a gyárat. Az 1873-as bécsi világkiállításon termékeivel sikerrel szerepelt, a császár Ferenc József-renddel tüntette ki. Ekkoriban indult be az épületkerámia-termékek gyártása, később a párizsi világkiállításon elnyerte a nagy aranyérmet. Az 1890-1900 években kezdték el a pirogránit építészeti kerámiák előállítását, amelyeket számos nagy építkezéshez használtak az országban. A gyár védjegyét, a zöldes-fémes eozinmázat 1885-1886 körül találták fel. A 16. századi itáliai lüsztermáz alapján Wartha Vince, Petrik Lajos és Zsolnay Vilmos állította elő. A gyártás során a festékalapot ólmos mázra viszik fel és kétszer égetik.