Posztumusz kötet a fiókból

Mint most ez az 1984-ben írt könyv, A science fiction szelleme, amely szó szerint kéziratban maradt ránk egy notesz lapjain (ennek fakszimiléje látható is a kötet végén).

Aki olvasta a magyarul az idén megjelent 2666-ot, ezt a minden szempontból formabontó művet, amelyet a szerző a főművének szánt, azt alighanem rabul ejtette Bolano írásművészete. Ezt mutatja egyébként, hogy a kötet nemcsak az olvasói sikerlistákon szerepelt stabilan, de kritikusi körökben is egyértelmű lelkesedést váltott ki.

A science fiction szelleme természetesen nem mérhető az öt könyvből álló 2666-hoz, amelyben Bolano úgy mesél el öt, a mexikói Santa Teresa városához köthető történetet, hogy az egyes könyvek mindegyikében más nézőpontból tűnik elő ugyanaz a város, amelynek lakói, a sorra áldozattá váló kamaszlányok, a maffiózók, a helyi egyetemi elit és egy titokzatos író nyomában érkező irodalomtörténészek csak azért lesznek egy történet szereplőivé, mert ott élnek, vagy arra járnak.

A most megjelent könyv felismerhetően magán viseli a későbbi, kiforrott író kézjegyeit, de érezhetően szerkesztetlenebb a későbbi műveknél, noha Bolano már itt megkísérelte, hogy több szálon futtassa a történetet, amely tulajdonképpen az ezen kézirat nyomán született következő regényhez, a Vad nyomozókhoz vezető út első lépése.

Három szálon indulunk el: az első lapokon egy újságírónő készít interjút egy fiatal íróval, aki épp elnyerte az egyik irodalmi díjat. Miközben tequilát és vodkát fogyasztanak, az író elkezdi mesélni regénye történetét az újságírónőnek, ily módon kilépünk vele egy bizonytalan korba és térbe, ahol egy, a krumplitermesztésről rádióműsorokat készítő „megbízott” és egy, a városban kóborló hatéves kislány történetébe kerülünk. A két szereplő érezhetően valamelyik dél-amerikai diktatúrában él, de hogy melyikben, nem tudjuk. (Bolano chilei születésű, fiatalkorában családjával Mexikóvárosba költözött, élete végén pedig Katalóniában élt.) A másik szálon két, padlásszobában nyomorgó ifjú írójelölt, Remo Moran és Jan Schella életét ismerhetjük meg, és a mexikóvárosi éjszakát, amelyet a két fiú úgy jár be, hogy a szemükkel látjuk a hatvanas évek klubéletét, irodalmi színtereit és a helyi társadalom érdekes alakjait.

Az utcát, ahol chilivel, majonézzel vagy tejföllel lehet enni a kukoricát a sarki árusnál, ahol a chilei fiú, a szerző alakmása az első napon megtanulja, hogy az avokádót itt avokádónak hívják, és nem „aligátorkörtének”, és ahol a szoba egyetlen ablakán beáradó fény az egyik irodalmi szerkesztő arcának „kőördögszerű vonásokat” kölcsönöz, míg a történet harmadik szálát Jan levelei adják, aki folyamatosan bombázza velük kedvenc sci-fi-szerzőit.

Talán nem véletlenül nem adta ki a művet életében a szerző – ugyanakkor olvasóként nagy élmény a kézirat lapjait úgy végigolvasni, hogy közben belelátunk abba, honnan indult a 2666 szerzője. Ha maga a történet kissé szétszórt is, a részletek, a szerző zseniális megfigyelőképességének köszönhetően rögzített arcok, jelenetek, utcasarkok, pillanatok nem eresztenek. Egy idő után – úgy a közepén – már nem a történetre vagyunk kíváncsiak, vagy arra, hogy honnan hová tartunk az össze nem simuló szálakon. Hanem magára a bolanói írástechnikára. A mesterségbeli apró trükkökre. És hogy ezzel is képes fenntartani az érdeklődést, azt mutatja, hogy miért lett később valóban nagy író.