Pokolbeli lények és angyalok között

Bár tavaly, születésének ötszázadik évfordulóján számtalan emléktárlatot rendeztek a németalföldi festő, Hieronymus Bosch műveiből – ezek közül is kiemelkedett a madridi Pradóé –, a művészettörténet egyik legrejtélyesebb alkotójának az idén a velencei Dózse-palotában is szenteltek egy kiállítást Bernard Aikema kurátor rendezésében. A velencei gyűjteményekben lévő és a közelmúltban restaurált művekre épít, a tárlaton láthatók a Szent Wilgefortis, illetve a Három remete szent című triptichonok, valamint a négy panelből álló Látomások a túlvilágról. Ezeken kívül a lázálmok és víziók egyéb festőit is felvonultatják, köztük olyan alkotókat, mint Palma Giovane, Quentin Massys és (másolatban) Brueghel, de korabeli könyvek és egy speciális 4D-videoanimáció is látható.

Bosch életéről szinte semmit nem tudunk, néhány feljegyzés kizárólag a Miasszonyunk Testvéri Gyülekezet számlakönyveiben maradt ránk. Valószínűleg 1450 körül született, és legfeljebb feltételezhető, hogy élhetett Utrechtben, szülővárosát, s’Hertogenboscht azonban hosszabb időre nem hagyta el 1516-os haláláig. Azon képek száma, amelyekről biztosan tudható, hogy ő festette, mintegy harminc – más források szerint húsz –, és hogy ezek közül három is Velencében van, az Domenico Grimani (1461–1523) bíborosnak köszönhető, aki különös érdeklődést mutatott Bosch és általában a németalföldiek iránt. Emellett görög szobrokat, miniatúrákat is gyűjtött, s kollekciójában szerepeltek Tiziano és Raffaello művei is, Marcantonio Michiel 1521-es leírása szerint három Bosch-munka volt az övé, s valószínűsíthető, hogy ezek azok, amelyek ma is a velencei közgyűjteményekben vannak.

A kiállítás a bíboros személyét is bemutatja: híres nemesi család leszármazottja volt, humanista műveltségű műgyűjtő, klasszikus tanulmányokat folytatott és megtanult héberül, de kapcsolódott a Devotio Moderna, az úgynevezett „új áhítat” szellemiségéhez is, amely a személyesebb, egyszerűbb vallásgyakorlást szorgalmazta (ez a flamand misztika hatására alakult ki a 14-15. században, alaptéziseit Kempis Tamás a Krisztus követése című művében fogalmazta meg).

A három kiállított Bosch-mű közül a Látomások a túlvilágról a legimpozánsabb. A táblák egyikén földöntúli fényben áll a pokol, peremén furcsa madár gubbaszt, a rémálmok világát idézi, ellenpontján fényalagút nyílik a mennybe – a tárlat egy későbbi képén ez az elem visszatér, a 17. században Velencében elhunyt Joseph Heinz alkalmazza Medea-ábrázolásán.

A Dózse palotában rendezett tárlaton azonban nemcsak Heinz, de egyéb követők munkái is jó kontextust adnak a Bosch-képeknek. Közülük is ki kell emelni Quentin Massys Ecce homo című képét: a németalföldi festő Bosch kortársa volt, e művén tetten érhető Leonardo da Vinci groteszk fejeinek hatása a Krisztus mögötti alak arcmásában. Míg egy ismeretlen németalföldi festő 1500 körül festett Pokol-ábrázolásán Bosch ördögfigurája köszön vissza. A grafikák közül kiemelkednek a Francesco Melzinek tulajdonított korabeli karikatúrák.

A milánói festő Leonardo egyik legkedvesebb tanítványa volt, aki annak haláláig a mesterrel maradt, és nevéhez fűződik az az összeállítás is, amely Da Vinci festészetről szóló írásainak gyűjteménye – a rajzokon mindenesetre fellelhető a hatása. Külön termet kapott Pieter van der Heydennek a Pieter Brueghel után készült metszetsorozata, amely szintén a lélek sötét tartományába vezet.

A kiállítás, ezen belül Bosch szimbólumait, a képek „jelentését” – noha egy időben legalábbis Boscht divat volt a szürrealisták közvetlen elődjének tekinteni, s még Salvador Dalival is együtt emlegették – még akkor is nehéz ma megfejteni, ha a kiállítás kurátora jó érzékkel próbálja megmutatni a háttérben magát a kort. Mai világfelfogásunk, a pszichológián alapuló emberképünk, a freudista szimbólumokra alapozott jelképfejtési kísérleteink ugyanis szükségképp csődöt mondanak a középkori-reneszánsz világ- és emberképpel szemben. A látogatónak így két esélye marad a kiállításon: vagy érzelmi-intuitív módon közelít, a lázálmok, a félelmek, a szorongások és víziók felől, s így próbálja megfejteni az őssejttől közös sötét tartományt, vagy elmélyed a korabeli, teológián, filozófián és alkímián alapuló világképben.

A kiállítást záró 4D-s film mintha az előző – könnyebb – úton vezetne kifelé a tárlat világából: a speciális szemüveg és fülhallgató által a néző belekerül a Bosch-képekbe, s maga járja végig a poklot, a purgatóriumot, majd érkezik el a fák szellő tépte levelei közt a paradicsomi tájba, hogy a véget érő Divina Commedia abban a pillanatban újra elkezdődjék a következő látogatónak.