Picasso alakjai a spanyol lánytól a síkidomokon át a Minótauroszig

Az egyik legfontosabb Picasso-kiállítóhellyel, a festő párizsi múzeumával együttműködésben valósította meg a Magyar Nemzeti Galéria azt a tárlatot, amelyen a mester csaknem nyolcvan év alatt készített száz műalkotása látható. Mint azt a tegnapi sajtóbejáráson Baán László, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója elmondta, a művek nemcsak Párizsból érkeztek, de a világ több gyűjteményéből, sőt a Szépművészeti Múzeumból is.

Az Alakváltozások cím arra utal, hogy a mester az életének csaknem nyolcvan évén át tartó alkotói időszakában sokat változott az emberi alak megformálásának módja a klasszikustól a kubista alkotásokon át az utolsó időszakig.

Az első, Emilie Bouvard kurátor megfogalmazása szerint „sötét” teremben a „Picasso előtti Picassók” láthatók, a legkorábbi alkotás a Mezítlábas lányka. Tizennégy évesen festette. A paraszti alak ábrázolásának volt hagyománya a spanyol festészetben Zurbarántól Riberáig, a sötét háttérből előtűnő arc mégis mintha már magán viselné a későbbi mester karakterjegyeinek némelyikét, csakúgy, mint a mellette látható 1902-ben keletkezett Ivás közben elalvó nő, a kék korszak ismert műve. A festő ezen korszaka barátja, Carlos Casagemas öngyilkossága után kezdődött. Picasso a Montmartre-on élt ekkoriban, nagy szegénységben. Ideje nagy részét a prostituáltak börtönében töltötte.

A szemközti falon kapott helyet a Mutatványosok sorozat. A metszetkészítés technikáját Barcelonában tanulta meg a festő, az első, még a kubista korszak előtti sorozatot azonban csak 1904-ben kezdte el, abban az évben, amikor Párizsba költözött, hogy hamarosan a Montmartre ismert figurája legyen, akinek műtermén a következő felirat állt: „A költők találkozóhelye”: Max Jakob, André Salmon és Apollinaire is jó barátja volt ebben az időben.

Az első szekció érdekessége A varrónő című kép, amely Jeruzsálemből érkezett a kiállításra.
A második teremben Kubista dekonstrukció és rekonstrukció címmel mutatják be az 1907-től, az Avigno­ni kisasszonyoktól számítható kubista korszakot. A stílus forrásánál Cézanne, Gauguin és az afrikai törzsi művészet is fellelhető, a geometrikus, cézanne-i stílust váltó analitikus kubizmus és az 1912 és 1914 közötti szintetikus kubizmus korszaka azonban jól elkülöníthető.

Picasso „primitív” ihletettségű munkái között tartják számon az ebben a teremben bemutatott Anya gyermekével című képet, amely az Avignoni kisasszonyok évében készült, ám organikus formái miatt kissé más jellegű, mint a korszak többi munkája. Az afrikai művészetet Picasso André Derain társaságában fedezte fel a Musée Trocaderóban – innentől eredeztethetők a művein minduntalan feltűnő arcmaszkok.
A teremben szinte a szemünk előtt válik láthatóvá, követhetővé, ahogy Picasso „szétszedi” a látványt, így az emberi alakot is, és síkokból, geometriai formákból dekonstruálva, majd új formában rekonstruálva létrehozza a kubista művet: különösen jól követhető a módszer az 1909-es Meztelen nő című tollrajzon. Itt kapott helyet az Avignoni kisasszonyok több előtanulmánya és a Picassónak először kiállítást rendező műkereskedő, Ambroise Vollard – aki egyébként Cézanne, Van Gogh és Matisse felfedezésében is közreműködött – portréja is. A síkokból, geometrikus formákból épített mű láttán a műkereskedő egyik ismerősének négyéves kisfia állítólag így kiáltott fel: „Ez Vollard!”

A harmadik szekcióban A klasszikus vonal újrafelfedezése címmel az 1917 és 1924 között keletkezett műveket mutatják be. Picasso a háború vége felé, 1917-ben Jean Cocteau-val és a Gyagilev-féle orosz balettel utazott Olaszországba. Rómában a Parádé című darabon dolgoztak – a zeneszerző Eric Satie volt –, és a próbákon több egyperces képet készített, ezekből néhány látható. A Parádé bemutatója egyébként is fontos kultúrtörténeti momentum. Hatalmas botrány lett belőle, és Apollinaire ennek kapcsán használta először a „sur-realisme” kifejezést. Picasso itt, a balettben ismerkedett meg Olga Hohlovával, akiről számtalan képet készített, köztük az itt is látható Olga szőrmegallérral című művet – a hideg, fehér-kék-szürke tónusokban készült munka sok szempontból érdekes az életművön belül, ráadásul, mint kiderült, alatta egy korábbi kubista portré rejtőzik. A terem másik érdekessége a pompei szobrok ihletében fogant óriásnő-sorozat két darabja.

A negyedik szekció a Szürrealista metamorfózis 1925–1936 címet viseli. Breton szürrealista kiáltványa 1924-ben jelent meg. Bár a mozgalom tagjai Picassót nevezték meg vezérükként, ő
leginkább csak a tárlatokon találkozott velük – ennek ellenére valóban a szürrealista korszakban élte meg azt a belső felszabadulást, amelynek nyomán, ahogy a tárlat rendezői fogalmaznak, a pszichoanalízis narratívája, a tudattalan nyelve megjelent a művein. Akrobaták, szörnyetegek, Minótauroszok, a Fecskenő: alakok a Picasso-panteonból, amelyek mind ott sorakoznak ezen időszak munkáin. Szép pillanat a kiállításban, hogy a Csók című festmény – amelyen egyetlen szájban forr össze férfi és nő – ellenpontjaként a szemközti falon kapott helyet az Akt fehér háttér előtt, a hasonló tónusú Festő palettával és a Festő és modellje ciklus egy műve. Ebben a szekcióban kaptak helyet az első szobrok is, köztük az 1931-es apró drótfigurák. A Nő vörös fotelban már az újabb szerelem igézetében született – a modell Marie-Thérese –, a kép formái organikusak, csakúgy, mint az 1930-as női fejszoboré. Picasso ekkoriban Párizstól hatvan kilométerre dolgozott az ősi anyaszobrok által ihletve, a női princípium mellett azonban ekkor jelenik meg művészetében határozottan a Minótaurosz is, az ősi bika-ember szörnyeteg, amely a nyers erő, a férfiasság, később pedig a háború szimbóluma is lesz – sokak szerint a harmincas évek végének Minótaurosz-figurái már a spanyol polgárháború előérzetei.

A háború borzalmai szekcióban az 1936 és 1945 közti művek kaptak helyet. Picasso a polgárháború kitörése után nem térhetett haza. Magánélete sem volt könnyű: kapcsolata az újabb szerelmével, Dora Maar fotósnővel hektikus volt, a képei elsötétednek. Majd 1937-ben a kis baszk település lebombázása után megszületik a pacifista jelkép: a Guernica. A Síró nő témájú képeken pedig újra és újra feltűnik Dora Maar, aki az anyai, női fájdalmat jeleníti meg. Utóbbi sorozatból látható alkotás a kiállításon. A síró nőt hatásosan ellenpontozzák a különféle Minótauroszok, a férfijelképek, az agresszió és az erő szimbólumai. A tárlat rendezői idézik Brassaït, a Beszélgetések Picassóval szerzőjét, aki beszámol róla, hogy a mester a második világháború éveit a műtermébe zárkózva töltötte.

A hatodik szekció Visszatérés az eredeti forráshoz címmel a háború után, 1953-ig keletkezett műveket vonultatja fel. Picasso ekkoriban ismét a primitívek felé fordult, kidolgozva az új aranykor ideáját, természetesen egy új szerelem – Francoise Gilot – igézetében. A fiatal festőnő Matisse tanítványa volt, és együttélésük sokat adott hozzá az oeuvre-höz. A többi között ekkor keletkeztek a várandós nőket ábrázoló munkák és a Matisse-szal való versengés jegyében a Virágasszony, illetve számtalan mű ennek vonzásában.

Az utolsó szekció, a Művész és modellje a hatalmas életmű 1954–1972-ig tartó szakaszát mutatja be. Picasso ekkor kezdett bele a régi mesterek ihletésében született sorozataiba – Delacroix mellett Manet előtt is tisztelgett –, a Reggeli a szabadban című vászonra született reflexiók közt huszonhét festmény mellett száznegyven rajz is található, a festmények közül kettő is szerepel a tárlaton.

A ha­talmas kiállítást – ahol egyébként több Picasso-film is megtekinthető, köztük Paul Haesaerts felvétele, amelyen a festő a kamerára rögzített lapra rajzol – a Muskétás képek és metszetek zárják.
Az év – a közeljövőben szintén a Nemzeti Galériában nyíló Modigliani-tárlat mellett – alighanem legfontosabb budapesti kiállítása július 31-ig látogatható.