Kultúra
Pécs belvárosában állt Drakula gróf háza
Kalandozás a középkorban: a királyi püspökségtől a nemzetiségek keringőjéig
Nem tudható biztosan, hogy miután a rómaiak feladták Pannonia Valeria tartományt, folyamatosan lakott maradt-e az egykori Sopianae, vagy kicserélődött a lakosság – derül ki a Pécs Története Alapítvány és a Kronosz kiadó várostörténeti sorozatának második kötetéből.
A könyv a sokkötetesre tervezett sorozat újabb darabja, amely a püspökség alapításától, 1009-től a török hódításig, 1543-ig dolgozza fel az egykori Sopianae, a későbbi Quinqueecclesiae történetét.
A későbbi baranyai megyeszékhely kora középkori életéről Tóth Endre a tanulmányában azt írja, ha helyben maradt Sopianae lakossága, nehezen magyarázható a város nevének megváltoztatása Quinqueecclesiae-re. Mint ahogy nem igazolható az sem, hogy a város a Karoling-birodalomhoz tartozott volna – ahogy Koszta László a tanulmányában írja, nem is nagyon van Karoling-kori régészeti lelet a területen. Valószínűbb, hogy a rómaiakkal együtt az akkori lakosság is elhagyta a települést, amely a hunok kezére került, és csak ezután népesedett be ismét: ám az új lakók az egykori temető területére telepedtek, többek közt ez is valószínűsíti, hogy a város nem volt folyamatosan lakott.
A Quinqueecclesiae név először egy 885-ös oklevélben fordul elő, amelyben Arnulf császár megerősíti a salzburgi érsekség birtokai közt a várost – azonban az irat 10. századi, visszadatált hamisítvány. Valódi azonban az 1009-es püspökségi alapítólevél, Szent István adománya. A magyarok 900-ban érkeztek a területre, a latin rítusú misszióra 970 körültől van adat az Árpádok szállásterületén. A pécsi püspökség az egyetlen az istváni alapításúak közül, amelynek fennmaradt az alapítólevele; valószínűsíthető egyébként, hogy maga a király kezdeményezte az alapítást.
A legkorábbi városmag a mai székesegyháztól keletre, a káptalani városrészben lehetett. A 13. században már jelen volt a ferences rend, ugyanebben az időben jöhetett létre a mai Széchenyi tér helyén a fő tér, abban a metszéspontban, amelyben a római város romjain kialakuló kora középkori Pécs településrészei összeértek. A térség inkább egyházi központként funkcionált, a lakossági központ a Szent Bertalan-templom előtti tér volt. A püspököket – köztük Janus Pannoniust – gyakorlatilag az uralkodó nevezte ki ebben az időben, a tisztség betöltői a királyi tanács tagjai voltak.
Ekkoriban sok nemzetiség lakott itt: valószínű, hogy nemcsak a székesegyház belső díszítésein dolgoztak lombardok és németek, de a város lakói között is akadtak. Aztán 1241-42-ben feldúlták Batu kán hadai, az ezt követően felépült, 14. századi városfal azon kevesek közé tartozik, amelyek fennmaradtak Magyarországon. A majdnem szabályos négyszöget formázó erődítés maradványai közül jó állapotban maradt fenn a déli bástyatorony és a délnyugati Barbakán. Bár Mátyás halála után II. Ulászlónak ostrommal kellett bevennie a várost, a falakat a közelgő török miatt hamarosan tovább erősítették. Ekkoriban Quinqueecclesiae már eléggé városias benyomást keltett, nemcsak szilárd útburkolat volt, de csatorna és közfürdő is működött a településen, amely végül 1543-ban került török kézre.
A legtöbb térkép a török hódoltság alatti városról készült, ám akadnak rajzok a korábbi állapotról is, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy a legrégebbi – ma is meglévő – pécsi utca Szent Ferenc utcája, amely az 1301-ben alapított ferences kolostorról kapta a nevét. A középkori házak közül ma is megvan például a Ferencesek utcája 6. szám alatti lakóház és a Munkácsy Mihály utca 5., bár a polgárházak és a kanonokok kúriái közül aztán sokat átépítettek kései gótikus és reneszánsz stílusban. A fennmaradt adásvételi szerződések között nem egy érdekesség akad: 1489-ben például kétszáz forintot ért az úgynevezett domus lapidea, azaz a „Drakwlya haza”, amelynek tulajdonosa nem más volt, mint Vlad Tepes.
A nemzetiségi viszonyokról is árulkodik az az irat, amelyben a Firenzéből Zárán át Pécsre került János fia Péter végrendelkezik: mindent Mária nevű lányára hagy, akinek férje is olasz. A kötet szerzői még a középkorban itt élők családfáit is megrajzolták, a nevek közt pedig bőven akad a magyar mellett német, horvát és újlatin, azaz „olasz”.
A kötetben bő forrásanyagra támaszkodva mutatják be az első magyar egyetem történetét: a Nagy Lajos által 1367-ben létrehozott intézmény tanárai Padovából érkeztek, és busás fizetést vehettek fel. Hogy hol működött, azt nem tudni – bár Evlija Cselebi leírása szerint valószínű, hogy a püspökvárban.
Aztán 1543 után megkezdődött a város történetének új fejezete, és kialakult a török Pécs, amelyet Cselebi, a török utazó földi paradicsomként mutat be.
A könyv a sokkötetesre tervezett sorozat újabb darabja, amely a püspökség alapításától, 1009-től a török hódításig, 1543-ig dolgozza fel az egykori Sopianae, a későbbi Quinqueecclesiae történetét.
A későbbi baranyai megyeszékhely kora középkori életéről Tóth Endre a tanulmányában azt írja, ha helyben maradt Sopianae lakossága, nehezen magyarázható a város nevének megváltoztatása Quinqueecclesiae-re. Mint ahogy nem igazolható az sem, hogy a város a Karoling-birodalomhoz tartozott volna – ahogy Koszta László a tanulmányában írja, nem is nagyon van Karoling-kori régészeti lelet a területen. Valószínűbb, hogy a rómaiakkal együtt az akkori lakosság is elhagyta a települést, amely a hunok kezére került, és csak ezután népesedett be ismét: ám az új lakók az egykori temető területére telepedtek, többek közt ez is valószínűsíti, hogy a város nem volt folyamatosan lakott.
A Quinqueecclesiae név először egy 885-ös oklevélben fordul elő, amelyben Arnulf császár megerősíti a salzburgi érsekség birtokai közt a várost – azonban az irat 10. századi, visszadatált hamisítvány. Valódi azonban az 1009-es püspökségi alapítólevél, Szent István adománya. A magyarok 900-ban érkeztek a területre, a latin rítusú misszióra 970 körültől van adat az Árpádok szállásterületén. A pécsi püspökség az egyetlen az istváni alapításúak közül, amelynek fennmaradt az alapítólevele; valószínűsíthető egyébként, hogy maga a király kezdeményezte az alapítást.
A legkorábbi városmag a mai székesegyháztól keletre, a káptalani városrészben lehetett. A 13. században már jelen volt a ferences rend, ugyanebben az időben jöhetett létre a mai Széchenyi tér helyén a fő tér, abban a metszéspontban, amelyben a római város romjain kialakuló kora középkori Pécs településrészei összeértek. A térség inkább egyházi központként funkcionált, a lakossági központ a Szent Bertalan-templom előtti tér volt. A püspököket – köztük Janus Pannoniust – gyakorlatilag az uralkodó nevezte ki ebben az időben, a tisztség betöltői a királyi tanács tagjai voltak.
Ekkoriban sok nemzetiség lakott itt: valószínű, hogy nemcsak a székesegyház belső díszítésein dolgoztak lombardok és németek, de a város lakói között is akadtak. Aztán 1241-42-ben feldúlták Batu kán hadai, az ezt követően felépült, 14. századi városfal azon kevesek közé tartozik, amelyek fennmaradtak Magyarországon. A majdnem szabályos négyszöget formázó erődítés maradványai közül jó állapotban maradt fenn a déli bástyatorony és a délnyugati Barbakán. Bár Mátyás halála után II. Ulászlónak ostrommal kellett bevennie a várost, a falakat a közelgő török miatt hamarosan tovább erősítették. Ekkoriban Quinqueecclesiae már eléggé városias benyomást keltett, nemcsak szilárd útburkolat volt, de csatorna és közfürdő is működött a településen, amely végül 1543-ban került török kézre.
A legtöbb térkép a török hódoltság alatti városról készült, ám akadnak rajzok a korábbi állapotról is, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy a legrégebbi – ma is meglévő – pécsi utca Szent Ferenc utcája, amely az 1301-ben alapított ferences kolostorról kapta a nevét. A középkori házak közül ma is megvan például a Ferencesek utcája 6. szám alatti lakóház és a Munkácsy Mihály utca 5., bár a polgárházak és a kanonokok kúriái közül aztán sokat átépítettek kései gótikus és reneszánsz stílusban. A fennmaradt adásvételi szerződések között nem egy érdekesség akad: 1489-ben például kétszáz forintot ért az úgynevezett domus lapidea, azaz a „Drakwlya haza”, amelynek tulajdonosa nem más volt, mint Vlad Tepes.
A nemzetiségi viszonyokról is árulkodik az az irat, amelyben a Firenzéből Zárán át Pécsre került János fia Péter végrendelkezik: mindent Mária nevű lányára hagy, akinek férje is olasz. A kötet szerzői még a középkorban itt élők családfáit is megrajzolták, a nevek közt pedig bőven akad a magyar mellett német, horvát és újlatin, azaz „olasz”.
A kötetben bő forrásanyagra támaszkodva mutatják be az első magyar egyetem történetét: a Nagy Lajos által 1367-ben létrehozott intézmény tanárai Padovából érkeztek, és busás fizetést vehettek fel. Hogy hol működött, azt nem tudni – bár Evlija Cselebi leírása szerint valószínű, hogy a püspökvárban.
Aztán 1543 után megkezdődött a város történetének új fejezete, és kialakult a török Pécs, amelyet Cselebi, a török utazó földi paradicsomként mutat be.