Párhuzamos világ a lakótelep mellett

Arról az 1989-től 2000-ig, talán tovább is terjedő időszakról van szó, amelyben vonatkozási pont, társadalmi konszenzus és értékrendszer nélküli kiképzőtáborrá vált a világ, ahol a szocialista társadalom horizontja már nem, a polgárié még nem érvényes, hanem káosz van helyette, amelyben eltűnik érték, emberség és gyerekkor. Még jobban látszott ennek az új világnak az élhetetlensége – és az ugyanolyansága – a peremvidékről, a lakótelepek és a nyomornegyedek perspektívájából Pozsonyban és Pesten egyaránt.
Legalábbis ez körvonalazódik, amikor az ember leteszi a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a Pénzes Tímea fordításában a Kalligramnál megjelent Az ötödik hajót, Monika Kompaniková kötetét.

A történetbeli Jarka a rendszerváltás környékén kezd eszmélni, de nehezen határozható meg, hogy 1990-ben vagy inkább már a 2000-es évek elején járunk. Ami azt illeti, majdnem mindegy, a peremvidék nem sokat változott. Anyja, Lucia teljesen alkalmatlan az anyaságra. Albérletről albérletre rángatja a kislányt, miközben hol részegen, hol betépve tűnik el napokra, a lakások, amelyekben élni próbálnak, pedig a kétes egzisztenciák átjáróházaivá válnak. Jarka két dolgot tanul meg, mielőtt beszélni kezdene: hogy anyját nem szólíthatja anyának, csak Luciának, és hogy nem szabad zavarnia. A lehető legkisebbre megy össze, hogy megfeleljen, de nem lehet: a léte a baj. Amikor nagyanyja meghal, és övék lesz a lakótelepi lakás, kiderül, hogy nemcsak őt, de a többieket sem akarták nagyon. Ezekkel a gyerekekkel szüleik, a negyvenes-ötvenes években születettek egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, hát kicsapják őket egy kulccsal és egy szendviccsel, ott kóborolnak napestig a lepattogzott beton és a szétvert stadion között, míg a szülők isznak, buliznak vagy eltűnnek, esetleg mesterséges, polgárinak hazudott, tilalmakkal
körülbástyázott szigetet próbálnak kialakítani a betondzsungelből, ami ugyanolyan élhetetlen, mint a grund.

A koraérett Jarka, aki jobb híján – hogy túlélje az egészet – önmaga szülője lesz, a lakóteleptől nem messzi nyaralójukba szökik ki időről időre, ahol párhuzamos univerzumot teremt magának. Egy olyan világot, ahol van étel a kamrapolcon, fel van söpörve és béke van. Amikor egy ikerbabakocsis nő rábízza a gyerekeket, majd eltűnik, Jarka úgy értelmezi a helyzetet, ahogy ő a világot ismeri: magukra hagyottakként azonosítja a kisbabákat, akiket magával visz a nyaralóba. Hamarosan csatlakozik hozzájuk még egy kisfiú. A gyerekek a tizenkét éves Jarka vezetésével megpróbálnak működő családot létrehozni. Bukásuk kódolva van a kísérletbe, Kompaniková azonban nem kegyelmez a szülők generációjának sem. Mindvégig úgy tűnik, hogy ezekbe a gyerekekbe több felelősség, szeretet, szolidaritás és felnőttség szorult, mint a szüleikbe. Hogy ha nincs is tudásuk családról, emberi viszonyokról, arról, hogy mi a normalitás – hiszen a posztállapotú társadalomban semmi sem az –, ösztönösen még mindig jobbak, mint akikre gyerekként rábízattak. Szívszorító, ahogy az immár felnőtt Jarka elmeséli, hogy nem tudja eldönteni, normális dolog-e, hogy anyja barátai molesztálják, és hogy ilyenkor kell-e szólnia valakinek. Ha kellene is: nincs kinek.

A traumák sora, a hazugság mint konszenzus, a félrenézés mint gyakorlat, az alkohol és a drog mint a menekülés útja mind úgy gördül át 1989–1990-en, akár egy lavina: ahogy telnek az évek, egyre nő, hogy maga alá temesse a három generációt, amelynek tagjai soha nem találták a közös nyelvet, soha nem szerették egymást és soha nem viseltek felelősséget sem magukért, sem a másikért.

Egy évtizedek alatt megnyomorodott, a szocializmusból a vadkapitalizmusba való átmenettel még vesztesebbé váló, halálra ítélt peremvidék képe rajzolódik ki a könyvből. Még akkor is, ha Kompaniková ad egy esélyt a főhősnőnek, aki anyja halálával szabaddá válik, egzisztenciát teremt és még a szerelmet is megtalálja egy volt osztálytársa édesapjánál. Logikus: aki már tízévesen önmaga anyja, az nem fog vele egyidős férfit szeretni. Még akkor is, ha szerelmében zavarosan keveredik a hiányzó apa és a férfi iránti érzelem.

De hiába kegyelmez meg neki az írónő a történetben, egy igazi Jarka valószínűleg inkább eltűnik a peremvidéken. Akár a többiek. Azok, akikről a rendszerváltás óta nem beszélünk, és akiknek a lépcsőn ülő gyerekei mellett úgy megyünk el, hogy elfordítjuk a fejünket.