Kultúra

Nyergelj, fordulj!

„A szökés gyanítható oka: hazaszeretet” – Huszár altisztek vezette sikeres hazaszökések az 1848–49-es magyar szabadságharcban

Március tizenötödike és az 1848–49-es magyar függetlenségi háború ezeréves történelmünk legszebb fejezetei közé tartozik. Amikor 1848 őszén a fegyvereké volt a szó, a honvédseregnek égető szüksége volt jól képzett, hadra fogható katonákra, s a Csehországban és Galíciában állomásozó huszárjaink – tisztjeik és altisztjeik vezetésével – tűzön-vízen át, karddal a kézben igyekeztek Magyarországra, hívta őket Kossuth gyújtó hangvételű szózata: „A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket. A hazának vitéz karjaitokra szüksége van. A haza élet-halál veszélyben van! Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.” Jelen írásunkban azon sikeres akciókról emlékezünk meg, amelyeket huszár altisztek vezettek.

Csillag-Jakab
Csillag Jakab portréja az 1850-es évek végéről (Fotó: Szabó Tamás felvétele)

A márciusi ifjak által megfogalmazott tizenkét pont egyik fő követelése volt, hogy „(…) magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.”

 Hamarosan gróf Batthyány Lajos kormánya igyekezett mindent megtenni azért, hogy a külhonban lévő magyar katonák hazatérhessenek, míg azt a bécsi udvar igyekezett megakadályozni.

Ekkortájt a császári-királyi ármádia tizenkét huszárezredéből négy volt idehaza, az 1. Császár-, a 2. Hannover-, a 3. Ferdinánd- és a 11. Székely-huszárezred, a többi pedig külországi garnizonokban tanyázott. Annak idején nagy port kavart fel a Galíciában állomásozó 6. Württemberg-huszárezred ezredesi osztálya 2. századának hazaszökése, amelyet a század altisztjei fundáltak ki, s Lenkey János főszázados csupán követte fiait. Az öntevékeny altisztek közül László Endre tizedes később a 17. Bocskai-huszárezred alszázadosa lett és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. Bódogh László tizedes a 13. Hunyadi-huszárezredben vitte főhadnagyságig, míg Harsányi Bálint tizedes a Bocskai-huszárok alszázadosaként esett el az 1849. április 11-i Rákos mezei ütközetben.

A fenti esetnek akkor nem lett folytatása, de 1848 nyarán több regiment került haza törvényes úton, így a Sándor-huszárok Bécsből, Galíciából a Württemberg-huszárok hét százada, a Vilmos-huszárok fele, továbbá Morvaországból a teljes 9. Mik­lós-huszárezred. Az Észak-Itáliában állomásozó 5. és 7. huszárezredek Radetzky tábornagy seregében harcoltak, így esélyük sem volt a hazatérésre. Az ősz folyamán Kossuth ügynökei sorra keresték fel a Csehországban és Galíciában állomásozó Nádor-, Coburg- és Vilmos-huszárokat, tarsolyukban Kossuth hazahívó szózatával, amely megtette lelkesítő hatását, hiszen a felvidéki magyar és tót legénységű Coburg- és Vilmos-huszárok zöme szerencsésen hazatért, míg a jászkunokból verbuválódott Nádor-huszárok nagy áldozatok árán, több-kevesebb sikerrel verekedték haza magukat Csehországból és Ausztriából.

A Kárpátokon keresztül

A 10. Vilmos-huszárezred állományából László János tizedes volt az első, aki bajtársaival sikeres hazaszökést hajtott végre. A tizedes 1848. október 11-én hajnali 3 órakor indult el az ezredesi osztály 1. századának ötven huszárjával czortkowi állomáshelyükről. Kapitányuk hamar felfedezte szökésüket, ezért visszamaradt legényeivel és szekerekre ültetett császári gyalogosokkal eredt a szökevények után, akik a Kárpátok felé igyekeztek. Lászlóék maroknyi csapata nagy veszteségeket szenvedett, tizenkét emberük esett el, egy huszár úsztatás közben fulladt a Dnyeszterbe, egy másik pedig lovával zuhant le az egyik hegyi út melletti szakadékba. A harminchat főre apadt társaság október 16-án érkezett meg Taracközre, ahol a következő ünnepélyes esküt tették le: „Mi magyar hű vitézek esküszünk a magyarok Istenére, hogy magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar. Esküszünk, hogy azon vezérünket, kit mi a szó többségével választunk, utolsó percig el nem hagyjuk, érette életünket is feláldozzuk, őt hallgatjuk s neki a legnagyobb mértékben engedelmeskedünk. Ki ezeket közülünk nem teljesíti, nem tartjuk Isten áldására érdemesnek, hogy kardját oldalán viselje, hogy a hazai föld fedezze, hanem, hogy Isten a legcsodálatosabban verje meg. Bárki legyen közülünk áruló, készek vagyunk első golyóbisunkat neki ereszteni. Mind vízen, mind szárazon, mind tűzben, vérünket ontjuk a magyar hazáért. Isten minket úgy segéljen! Amen.”

Hazafelé tűzön-vízen át

Amikor szeptember végén Kászonyi Dániel felkereste a Prágában állomásozó 12. Nádor-huszárezredet, nemcsak annak tisztjeivel, hanem altisztjei­nek egy csoportjával is beszélt. Ennek eredményeként döntött az azonnali cselekvés mellett a huszonnégy éves Balla Endre tizedes, aki még aznap este – szeptember 29-én – nyolc huszárjával indult haza. Pénzt nem akartak elfogadni, Kászonyitól csupán útbaigazítást kértek, aki így emlékezett a továbbiakra: „Beszéltünk a vendéglőssel a térkép dolgában. Odaadta ingyen, sőt még jókora kulacsaikat is megtöltötte a legjobb černoseki borral, úgyhogy egy krajcárt sem fogadott el tőlük.(…) A térképen piros krétával jelöltem meg azokat a községeket, amelyeken a magyar határig át kellett vonulniok, és egy cédulára még külön is fölírtam a helységek nevét. Ezt Balla tette el. Ezután kikísértem őket a söntésből az udvarra, ahol a lovaik fölnyergelve álltak. Fölpattantak, s indultak egyenesen neki Magyarországnak. A hatodik nap estéjén meg is érkeztek.” Balla tizedes ezután a 13. huszárezred állományában volt hadnagy, főhadnagy, végül a VII. hadtest kötelékében lévő Nádor-huszárok 2. századánál szolgált alszázadosként, és a katonai vereség után a tengerentúlra távozott. Egyébként marosjárai Rozsnyay Pál tizedes volt a legelső Nádor-huszár, aki néhány bajtársával szeptember 28-án indult haza, és beállt a honvédseregbe. A Hunyadi-huszárok állományában hadnagyként, majd főhadnagyként küzdött egészen a borosjenői fegyverletételig.

Sréter Lajos főszázados hazatérő csoportjából több altiszt nevét érdemes megemlítenünk. Szentpétery Sámuel zászlótartó őrmester mint a Nádor-huszárok hadnagya esett el az 1849. február 3-i iglói rajtaütés során. Dévánszky László tizedes ezrede feldunai hadtestben lévő I. osztályánál volt hadnagy, s 1849. július 16-án esett fogságba. Büntetésül a császári oldalon maradt ezredének maradékához sorozták be, és 1849. október 11-én halt meg Bresciában. Mindössze huszonhat éves volt. A jászárokszállási Görbe József tizedes a Nádor-huszárok hadnagyaként sebesült meg az 1849. június 13-i csornai ütközetben. Lázár Sándor tizedes ezrede itthoni állományában vitte főszázadosságig, Zrumeczky Antal tizedes pedig számvivő főhadnagyként szolgált ugyanitt.

A Nádor-huszárok utolsó, sikeres szökése a huszonhét éves Udvar­dy Ferenc őrmester nevéhez főződik. Ud­var­dy osztrák területen, Losan­stein­leitenből, 1849. június 1-jén szökött meg az 1. őrnagyi osztály kilencvennyolc huszárjával, és lehetetlennek tűnő vállalkozásuk sikerrel járt, hiszen nyolc nappal később Pinkafőnél értek magyar földre. A Kmety-hadosztályhoz kerültek, ahol Udvardy hadnagyi rangot kapott. Borosjenőnél tette le a fegyvert, s az­után évekig bujkált. Ezredénél 1852-ben jelentkezett, besorozták, öt évvel később szerelt le.

Csillag Jakab tizedes

E helyütt kell kései igazságot szolgáltatnunk Csillag Jakab Nádor-huszár tizedesnek, akit a szakirodalomban tévesen Stern Jakabként említenek, holott a kecskeméti huszár családja Csillag néven volt ismeretes, melyre egyik leszármazottja, a Szegeden élő Csillag András főiskolai tanár hívta fel a figyelmemet. Csillag Jakab kereskedő volt, amikor 1846-ban beállt a Nádor-huszárokhoz. Sréter kapitányék dezertálását követően a huszonöt éves Csillag Jakab és a huszonkilenc éves Tóth Sándor tizedes bajtársa sem akart sokáig várni, így 1848. október 18-án indultak haza a 2. őrnagyi osztály nyolcvanöt huszárjával a Prága melletti Rakonitzból. Akciójuk azonban kis híján balul sült el, ugyanis kalauz és helyismeret hiányában a császáriak kezei közé kerültek, s egy éjjeli rajtaütés eredményeként a csapat nagyobb része fogságba esett, így október 26-án csupán Csillag és Tóth tizedes, valamint tíz huszár érte el a magyar határt. Tóth Sándor tizedes ezrede állományában harcolt a feldunai hadtestben, majd a Kmety-hadosztályban, és hadnagyként fejezte be a szabadságharcot. Besorozták a császári hadseregbe, három évvel később leszerelték, és 1854 novemberének végén hunyt el Szentesen.

Csillag Jakab tizedes a Hunyadi-huszárokhoz került, ahol 1849 márciusának végén őrmesteri rendfokozatot kapott, és egyes adatok szerint hadnaggyá lépett elő. A családi legendá­rium egy 1849-es adomát is megőrzött róla, amely szerint „a szabadságharc alatt, mint őrmester, egy újabb »huszárcsínyt« követett el: embereivel rajtaütött egy ítélet-végrehajtáshoz készülő osztrák kivégzőosztagon, majd miután szétverte azt, kereket oldott. Ez is szerepelt bűnlajstromán, amikor később életfogytiglani börtönnel sújtották. Lombardiai várfogságából úgy szabadult ki, hogy a család lefizette az orvost, aki ideiglenesen meg­vakította, s így elengedték.”

Csillag Jakabot 1850-ben sorozták be a császári hadseregbe, majd azon év decemberében Palmanovában három év sáncmunkára ítélték. Ennek letöltése után még három évet szolgált, mikor 1857-ben elbocsájtották. Hazakerült szülővárosába, ahol megnősült, családot alapított és földbérlőként halt meg a kiegyezés évében. Leszármazottai birtokában egy fotográfia és egy festmény maradt róla, mely Szabó Tamás szegedi restaurátorművész jóvoltából nyerte vissza újszerű állapotát.

A hazatért huszárok közül csak Lenkey tábornok nevét jegyezte fel az utókor, és pár esztendeje a néhai Dinyés László szobrász és festőművész jóvoltából Kunszentmiklós főterén áll Virágh Gedeon Nádor-huszár főhadnagy bronz mellszobra. A többieket: tiszteket, altiszteket és közlegényeket elfeledték, annak ellenére, hogy sokuk német nyelvű szolgálati lapján a következő bejegyzés szerepelt: „A szökés gyanítható oka: hazaszeretet.” Csupán Jókai Mór halhatatlan regénye, A kőszívű ember fiai és Sára Sándor 80 huszár című filmdrámája állított nekik emléket, pedig ők is méltók a nemzet emlékezetére, hiszen a legszentebb érzés, a hazaszeretet hozta őket haza, amely erősebbnek bizonyult a császárra tett eskünél és a fekete-sárga zsinóroknál.


*


Szemere Bertalan A huszár című röplapjából idézve emlékezzünk reájuk: „Ha a huszár repül, a szél nem bír
futni utána, sír és süvölt szégyenében. A huszár örököse apáink vitéz bátorságának. Egy huszár tíz ellenséget még kevesell, húsznak ellene vág, a félelmet nem ismeri, borral és dicsőséggel él, a halált párnának tekinti, melyen aludni fog, míg a feltámadási trombita ismét fölkölti. (…)
A huszár gyönyörű virágszál, mely az elhunyt magyar hősök sírjából kelt ki. Ha akarjuk ismerni, milyen volt a szittya faj, a deli huszárokon legeltessük szemeinket. Ha csúnya is, szép a huszár, mint a rózsa. Ha kicsiny is, erős, mint a tölgy dereka. Jókedvű s pajzán, ha játszik is, ha harcol is, ha káromkodik is –, ilyen a huszár. (…) Be szép a huszár élete, be szép a huszár halála!”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom