Nők a megszállt övezetben

Nemcsak arra kérdez rá, hogy lehet-e a sorsnak olyan pillanata, amely után autonóm döntéseken alapuló, szabad emberi élet már nem élhető le, de eléri azt is, hogy a szemünk előtt foszlik szét az az illúzió, hogy az emberi életek egyenlő mércével volnának mérhetők, és hogy a bűn fogalma ugyanarra a tettre különféle körülmények közt egyformán volna alkalmazható.

Azt, amit egy nőnek át kellett élnie a szovjet zónában a háború alatt, Polcz Alaine Asszony a fronton címmel megírta. Legkésőbb ekkor világossá vált, hogy a haláltáborokba hurcoltak, a katonaáldozatok, a bombázásban életüket vesztők, az éhenhalók és az ostrom után szovjet táborba hurcoltak, Recskre hurcoltak és kitelepítettek mellett az áldozatok közt volt még egy népes csoport: a nőké. Akiket nem elég, hogy megerőszakoltak és megaláztak a megszállók, de ha nem haltak bele, életük végéig kibeszéletlen szégyenként kellett viselniük a megaláztatás emlékét egy olyan országban, ahol a legfőbb parancs a csend volt.

A filmidő kezdetén az egyik szálon napjainkban vagyunk: egy idős asszony (Törőcsik Mari) kap egy cirill betűs levelet, amely után ájultan fordul le a székről. A másik szálon az ötvenes években, valahol a nyugati határszélen egy kitelepített gróf, Ákos    (Wunderlich József) lovagol be a képbe: az egyik falusi lány, Pogány Mária (Törőcsik Franciska) a szerelme. Miután az egyenruhások félig agyonverik, csak azért, mert úgy tartja kedvük, elhatározzák, hogy Ausztriába szöknek. Mészáros Márta a főszereplő filmbéli, balladai, szimbolikus nevével összecsengően sűrítve mutatja meg pár képben a félelemmel teli falu hangulatát és a búcsú pillanatait – a lány tudja, hogy egy életre köszön el idős szüleitől, de ők nem tudják.

A határon a fiút lelövik, a lányt pedig az Ausztria szovjet zónáját őrző orosz katonák megerőszakolják. A holttest mellett. Ha nem ismernénk valamelyest a térség történelmét, azt mondanánk: ez túlzás. Hatásvadászat. De nem az. Ez volt a valóság.

A véres és mocskos nő tőlük szökve ér Bécsbe és zörget be egykori szerelme családtagjaihoz. Újabb jelenet, amelyet Polcz Alaine-től is ismerünk: ugyanilyen véresen, ugyanilyen mocskosan kért menedéket ismeretlenektől a frontvonalban, és a fiatal nő, aki beengedte, később azt mondta, azt hitte, Szűz Mária áll az ajtóban.

És tovább kell élni. Gyászolva, menekültként, a nyelvet törve, megerőszakolva, idegen országban, papírok nélkül. Már a háború után, jócskán az ötvenes években vagyunk, ráadásul a határ másik oldalán. De a szovjet zónában.

De mi van, ha nem minden megszálló állat? Mi van, ha valaki nem áldozatként kerül szembe velük, hanem beleszeret az egyikükbe? A végig oppozíciókra építő filmben Olga (Tóth Ildikó), a nyitójelenetbeli idős hölgy középkorú lánya, egy bécsi sztárügyvédnő kezd nyomozni a titokzatos Edith (Eva-Maria Prosek) után, akit kómába kerülő édesanyja emleget. Egyre mélyebbre és mélyebbre merülünk a félmúltban: kiderül, hogy Edith sorsa Pogány Mária sorsának oppozíciója: annak ellenére, hogy a határon lelőtt fiú unokatestvére és egy bécsi arisztokrata család gyermeke, egy orosz tiszt szerelme. Anton (Leslaw Zurek) orvos, és a megszálló hadsereg másik arcát képviseli: úriember.

Amikor azonban kiderül, hogy mindkét lány, a menekült Mária és Edith is terhes, majd megszülik gyerekeiket az apácák védelme alatt, egy pillanatban fut össze az osztrák, a magyar és a szovjet-orosz történelem, hogy az újszülöttek születésük pillanatában determinált sorsba érkezzenek.

Vagy mégsem? Van még autonóm döntése egy nőnek, akit a történelem játékbabává tett? Bűnt követ el, ha a sorsáról és a gyereke sorsáról maga dönt? Egyáltalán: mi a bűn? És melyik bűn követhető el, ha két bűn közül kell választani egy pillanat alatt? Tóth Ildikó, Törőcsik Mari, Törőcsik Franciska és Eva-Maria Prosek is remekel, a három nő sorsháromszögében pedig egyre-másra zuhognak a kérdések, azok a kérdések, amelyeket eddig nem illett feltenni. Pedig ideje.

Aurora Borealis – Északi fény, magyar dráma, 104 perc, 2017 , r. : Mészáros Márta
10/10