Nem minden tolvaj rossz apa

Miyu Sasaki a kislány szerepében briliáns módon alakít  (Forrás: Cirko Film)

Évekig élt Japánban, így tudja, mit beszél, amikor felhívja a figyelmet például arra, mennyire más a japánok térszemlélete: nem törnek be egy másik térbe kifelé vagy befelé nyíló ajtókon, hanem tolóajtókkal összekötik, egymásba folyatják, vagy szükség esetén szeparálják a „kintet” és a „bentet”, az egyik és a másik szobát. Az európaiak számára alig érzékelhető a japán gesztusok bonyolult gazdagsága, az egymással való kommunikáció művészete, a másfajta világlátás miatt pedig nehéz a fogalmak megfeleltetése az európai fogalmaknak – így nagy feladat az európaiaknak a japán filmművészet vagy irodalom élvezete. Ha japánul nem is, legalább egy kicsit japánul gondolkozni meg kell tanulni ahhoz, hogy ne értsük félre, amit olvasunk vagy látunk.

Hirokazu Koreeda cannes-i Aranypálma-díjas filmje, a Bolti tolvajok mesteri módon ötvözi a japán látásmódot és az európai filmnyelvet, sztorija, a japánra adaptált és kifordított Twist Olivér-történet pedig tökéletesen érthető.

Osamu Shibata (Lily Franky) és fia (Kairi Jō) bolti tolvajok. Egy apró lakásban élnek, ahol Osamun, fián és feleségén kívül a feleség húga és a „nagymama” (Kirin Kiki) is él. Láthatóan nagyon szegények, amikor az utcán találnak egy átfagyott, ütésnyomokat viselő négyéves kislányt – az apró, a valós életben is legfeljebb ötéves Miyu Sasaki olyan zseniális színésznő, hogy elhomályosít mindenkit maga körül –, mégis befogadják őt is.

Ahogy említettük, kifordított Twist Olivér-történetről van szó: ezek a tolvajok a szerencsétlen kislányt láthatóan tiszta szívből szánják, és amikor a gyerek könyörög, hogy ne küldjék vissza, annak ellenére is maguknál tartják, hogy tudatában vannak: emberrablást követnek el.

Lassan aztán felderengenek az igazi viszonyok: a házaspár nem a valódi szülei a kisfiúnak, a húg nem húga a feleségnek, a nagymama pedig ki tudja, kinek a nagymamája –ez csak a film közepén derült ki –, a tolvajlásra mint megélhetési forrásra pedig azért van szükség, mert a leépítések miatt a furcsa család tagjai általában munkanélküliek, csak a fiatalabb nőnek van biztos állása, ugyanis ő prostituált…

Hirokazu Koreeda filmjében olyan szűkszavúak a szereplők, hogy nagyon kell figyelni mindenre, ami az elhangzó mondatokon kívül segíthet a megértésben: a gesztusok, a nagytotálok – például egy lenyűgöző téli városi táj, ahol „apa” és „fia” áll a semmi közepén, a behavazott villanyvezetékek közt, vagy a fürdőjelenetek intimitása – mind-mind árnyalják a történetet.

Amely nagyjából arra tanít, hogy ne dőljünk be a fogalomtársítás csapdájának. Egy ember, legyen akármilyen ember, mindig sokféle tulajdonságból, érzelemből, indulatból és indítékból van összegyúrva: nem fekete (gonosz) vagy fehér (jó). A tolvaj, aki tolvajlásra tanítja fogadott fiát, nem minden tulajdonságában rossz ember, noha a tolvajlás bűne alól nem menthető fel. Szereti a feleségét, és imádja a fiát, minden vágya, hogy az apának szólítsa. Máskor paradox módon nyilatkozik meg a lelki nemessége, például akkor, amikor azt magyarázza a fiúnak, hogy noha a kislány valóban a terhükre van a lopások során, kéri, hogy fogadja el húgának és bűntársának, hogy a gyereknek ne kelljen megküzdenie azzal a teherrel, hogy felesleges ember.

Az ügyeskedő nagymama – az élettől való búcsújának jelenete a tengerparton az egyik legszebb jelenet a filmben – valójában igazi bölcs öregasszony. A prostituált lány úgy öleli át az egyik, fájdalommal teli kuncsaftot, hogy a jelenetben több az együttérzés, mintha a felesége lenne. Az „anya” pedig, akiről a film záróképsoraiban kiderül, hogy korábban egy gyilkosság is terhelte a múltját (igaz, önvédelemből), teljes joggal teszi fel a kérdést: komolyan azt gondoljuk, hogy valaki csak attól anya lesz, hogy gyereket szül?

De a törvény az törvény: a nő börtönbe kerül, nevelt fia, akit igazi szülei amúgy kidobtak, nevelőintézetbe, a kislány pedig vissza a vér szerinti szüleihez, hogy igazi anyja már második nap megszégyenítse és megfenyegesse, és érezhető, hogy hamarosan újra verni is fogja.

Hirokazu Koreeda nem sugallja, hogy a lopás nem bűn. Sőt, épp a fiú erkölcsi ébredése, a benne felébredő képesség miatt – hogy megkülönböztesse a jót a rossztól – adja fel magát szándékosan. Nem is menti fel a bűnöst a bűn alól, csak épp azzal szembesít, hogy a fogalmak és szerepek – anya, apa, szeretet, család – anélkül, hogy tennénk érte, hogy megtöltsük ezeket tartalommal, önmagukban nem jelentenek semmit.

Hogy a „család” ellentéte nem feltétlenül a „nem család” – viszont a jó család ellentéte minden esetben a „rossz család”, például az olyan család, amelyben kisgyerekeket vernek.

A film végén, mindennek a széthullása után mégis ott a katarzis. A kisfiú, aki megtanulta felismerni a bűnt (lopás) és a bűnöst (tolvaj), megtanulja felismerni a valódi szeretetet és a valódi apát is. Egy személyben. w



Bolti tolvajok

japán dráma, 121 perc, 2018

R.: Hirokazu Koreeda



10/10