Kultúra

„Néha tízszer kimegyek ugyanahhoz a témához, odahaza alig korrigálok”

Hódmezővásárhely után a Várkert Bazárban Koszta József képei – Évtizedek óta nem volt kiállítás a művekből a fővárosban

Legutóbb 1948-ban rendeztek nagykiállítást Budapesten Koszta József műveiből. A most a Várkert Bazár Testőrpalotájában megnyílt tárlat így akkor is időszerű és reveláció erejű, ha az alföldi festészet egyik legnagyobb alakjának életművét tavaly már bemutatta a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum.

Koszta József képei 20151231
Hatalmas ég, sziluettszerű alak, az Alföld színei: összetéveszthetetlenek a festő képei (Fotó: Csudai Sándor)

Legutóbb 1948-ban rendeztek nagykiállítást Budapesten Koszta József műveiből. A most a Várkert Bazár Testőrpalotájában megnyílt tárlat így akkor is időszerű és reveláció erejű, ha az alföldi festészet egyik legnagyobb alakjának életművét tavaly már bemutatta a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum.

Aki látta 2014-ben Hódmezővásárhelyen a Koszta József-tárlatot, akarva-akaratlan is a hasonlóságokat és a különbségeket keresi a most a Várkert Bazárban megrendezett Koszta-életműtárlat és a tavalyi kiállítás között. Az a tárlat a Tornyai Múzeumban Szinyei Merse Anna művészettörténész kurátori munkájának köszönhetően valósult meg, és ő az egyik kurátora a napokban nyílt pesti kiállításnak is – a másik kurátor Fertőszögi Péter művészettörténész, a Kogart kuratóriumának elnöke.

A koncepció finomodott: jó érzékkel egy-egy főmű köré csoportosították a kiállítási egységeket, így, miközben képet kapunk a festő különféle korszakairól, külön-külön blokkokban ismerkedhetünk a korai képekkel, a tájképekkel vagy az Annuska-képekkel.

A később a „legmagyarabb festőnek”, a Vadak távolba szakadt rokonának nevezett Koszta pályája nehezen indult. A korban szokásos müncheni évek és tanulóévek (1893–1910) azonban még el sem teltek, amikor a zseni előpattant: az 1906–1907-ben festett Háromkirályok a maga merész kompozíciójával, a háttal álló alak sárga palástjával a korabeli magyar festészet egyik legszebb darabja.

Persze a Háromkirályokig tartó úton – az első részt jó érzékkel erre a műre építik a kurátorok – azért volt, amivel meg kellett küzdenie az alkotónak. Először is a történelmi festészet hagyományával: a tárlaton látható, hogy Koszta miként igyekezett felkészülni a Mátyás és Beatrix találkozása című kompozícióra. Noha szakmai felkészültsége nem kérdőjelezhető meg – pontosságát pedig jól mutatja az a Filippino Lippi-másolat, amelyet a Képzőművészeti Egyetem kölcsönzött a tárlatra, és amely Vásárhelyen nem volt látható –, a történelem mint téma nem igazán foghatta meg a később a színek és a fény festőjévé váló Koszta figyelmét. Látni, ahogy az itá­liai tanulmányút után „felrobbannak” a színei a vásznon, és a szigorú történelmi kompozíciók helyett megjelenik a vásznain a fény, a szín és a levegő. Már a Háromkirályokat megelőző gyönyörű kis Madonna-képen is megfigyelhető, hogy mi lesz a kolorista Koszta erőssége. A korszak fő műve, mint említettük, pedig kiragyog a teremből – és a maga korából. Pedig, ahogy a kiállítás végén látható portréfilmben a festő meséli, megszenvedett vele. Hónapokig festette, újra és újra lekaparva a képet, míg végül megunta, és leszakította a vásznat. Akkor egy új vászonra pár nap alatt felrakta a végleges változatot.

„Néha tízszer is kimegyek ugyanahhoz a témához. Odahaza alig korrigálok rajta valamit. Csak a természet előtt szeretem festeni a képet” – mondta a munkamódszeréről. Azt, hogy „kint” festett, mindenki tudja. Hogy akár tízszer – vagy többször – is nekiment egy-egy témának, mire a vászonra került az izzó színfoltokból, brutálisan ütköztetett fényekből és árnyékokból szőtt kép, azt kevesebben…

Az alföldi évek kezdeteit és a Nagybánya-korszakot mutatja be a második szekció. Koszta hamar megtalálta a témáját: az 1897-es Hazatérők már mutatja a későbbi nagy festőt. Az alföldi táj nagy ege alatt az ellenfényben sziluettszerűen felmagasodó ember sokszor visszatér majd a kompozí­cióin – a kurátorok felhívják a figyelmet a Millet-párhuzamra, megállapítva, hogy Koszta szuverén felfogása végül is modernebb festői vénára vall.

Külön egységben helyezték el az An­nuska-képeket. Megfigyelhető, hogy Koszta a szobabelsőkben festett arcképek esetében is mindig igyekezett az ablakhoz ültetni a modellt, és egy-két kivételtől eltekintve itt is ragaszkodott a fények és az árnyék ütköztetéséhez – a szekció megejtő darabja a magángyűjteményben lévő A gondokba merült című kép.

A tájképek blokkban egymással szemben látható az 1908-as Olasz táj és az 1920-as Urasági major: izgalmas megfigyelni, hogy Koszta érzékeltetni tudta az olasz és a magyar táj fényei, színei közti különbséget. Ebben a teremben – nem véletlenül – az Eső után (1909) került fókuszba: a lila-sárga tájon áthaladó nőalakot ábrázoló kép már a mestert mutatja – vagy ahogy a kurátor fogalmaz, itt „robbant be” az igazi Koszta.

Ahogy a falakon elhelyezett idézetek egyikéből megtudjuk, Kosztára hatalmas hatással volt párizsi útja és Cézanne. Utóbbi képeit elnézve, ahogy írja, „majd megbolondult a gyönyörűségtől”, de akárhogy igyekezett, nem tudta utánozni. Keze alól egyre csak Koszta-képek kerültek ki.

A kurátorok felhívják a figyelmet arra, hogy az újabban felbukkant külföldi városképek unikális értékek az életművön belül. A párizsi kirakatot és a „csónakos” sorozatot elnézve erről magunk is meggyőződhetünk.

A tárlat a második emeleten folytatódik. Lyka Károly-idézettel vezetnek be: a művészettörténész felhívja a figyelmet arra, hogy Koszta műveiről ebben az időszakban eltűnt az utolsó plasztikus forma is, és már csak a „benyomásait adja a látott dolgoknak”. (Izgalmas hozzáolvasni Kassákot, aki elismeri ugyan, hogy Koszta zseni, de „darabosnak” nevezi az alkotót. Ki honnan nézi: Kassák képzőművészeti alapállásából Koszta valóban dúvadnak tűnik. És milyen szép lehetett az a kor, amelyben ők elfértek egymás mellett.) Koszta a harmincas években már elismert művész volt itthon és a világban. Tanyaképei, putriai, kukoricatörői az alföldi táj eszenciájaként, szín- és fényfoltokként kerültek vászonra. A Kukoricatörőkön és kevéssé ismert portrékon át jutunk el a Fényfestés blokkig. Koszta ekkor már jó ideje remeteként élt a tanyavilágban. Ahogy mesélte, hajnalban kelt, járta a vidéket, dolgozott. Kevéssel megelégedett. Nem ivott, nem dohányzott, alig evett. Festett és olvasott – főleg Adyt, vagy – erdélyi származásúként – erdélyieket. A városban nem érezte jól magát. Unatkozott. A tanyán soha.

Figyelte a vihar előtti vagy épp a verőfényben elterülő tájat, és megpróbálta rögzíteni a „pillanat tran­szát”. A korai plein-airtől jutott el az egyszerre expresszív, csak rá jellemző festésmódig, amely aligha tűri a címkéket.

Hol van már a cigányputrik vagy a ruhaszárító kötelek szín- és fényvillódzása a korai, udvarias plein-airtől? Ha az csak szép, a késői korszak drámai, lenyűgöző és gyönyörű.

A negyvenes években az öreg Koszta már csak egy-egy színfoltot fest fel.

Egy elővillanó kendő pirosát, egy házfal fehérét, de meg lehet fogni a napfényt a képeken, ami az árnyék mellett annál jobban ragyog.

Mégsem csak szín, csak izzás, csak fény és árnyék a késői Koszta: jobban megnézve nagyon szigorúak ezek a kompozíciók. Épp ez adja a különös feszültségüket.

A tárlatot záró Hazatérő két nőalak két változata szépen rímel a kiállítás elején látható hasonló témájú műre. A téma ugyanaz – csak a festő bontotta fel és rakta össze közben a világot.

A kurátori munkát pedig a legjobban talán az minősíti, hogy a kiállítás végére belátjuk: a magyar festészet egyik legfontosabb életműve Koszta Józsefé. Tradicionális és összetéveszthetetlenül magyar, közben radikálisan modern és európai.

Ősi és örökké kortárs egyszerre – mint Bartók Béla.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom