Nápoly, ötvenes évek, nyomornegyed

A Park Könyvkiadónál megjelent Briliáns barátnőm az író úgynevezett Nápolyi regények című tetralógiájának első kötete, melyben gazdag érzelmekkel ábrázolja két főszereplője személyiségfejlődését.

A Matolcsi Balázs fordításában megjelent történet Nápoly külvárosának sűrűjébe, és a háború utáni évekbe vezet. Ugyanez a világ az, amelyet Márai a San Gennaróban, talán legjobb regényében egyszerre taszítónak és varázslatosnak ábrázol – csak épp most belülről látjuk. Egy olyan kislány szemével, akit idejekorán kiemel a tanárnője, s különféle jótékony lelkek segítségével eljut a középiskoláig, amelynek köszönhetően egyre nő a távolság a „telep” és az ő új világa közt. Ferrantéra mindig is jellemző volt az erős atmoszféra-teremtő képesség, az, hogy egy-egy jelenetet filmszerűen, az összes szereplőt egyszerre láttatva mutasson meg, így most is nehéz eldönteni, hogy a Briliáns barátnőm a csodagyerek számba menő, de a körülmények miatt elsüllyedő barátnőről, Liláról, a körülmények ellenére sikeressé váló Lenúról, vagy magáról a nápolyi telepéről szól, amelynek nyomorát legalább felerészben az ott élők mentalitása okozza.

Az egyik lány, Lila, hiába tanul meg magától olvasni, hiába győz le mindenkit az iskolai versenyeken, nem tanulhat tovább, mert „csak lány”. A telepen a tudásnak nemhogy értéke nincs, voltaképp nem is tudják, mi az. A lakók világképében a legtöbb, ami az emberi életben elérhető, az a gazdagság, amely számukra a boldogság szinonimája. Lila élete egyre jobban elválik barátnőjéétől, a történetet elmesélő Elena (Lenú) Grecóétól. Közben gyerekből kiskamaszok, kamaszból fiatal felnőttek lesznek, Lila pedig a legszebb lánnyá válik. Mire tizenhat évesen férjhez megy, egy keserű, önnön szépségét árunak tekintő ős-öregasszony áll előttünk, aki már mindent látott, pedig még nem is élt – és nem is fog.

Mindeközben Lenú, a mesélő végig a saját, telepi viszonylatban sikeres életével ellenpontozza Lila sorsát, küszködik saját közegével, amely a nőben valamiféle sajátos háziállatot lát csak, akit meg lehet ütni, meg lehet alázni, és meg lehet venni. Ebben a világban pedig a nők sem képesek sem egymást, sem a lányaikat megvédeni, mert eszükbe sem jut, hogy lehet máshogy élni.

A nápolyi nyomornegyedet Ferrante érezhetően belülről ismeri, olyan rezdüléseket, jeleneteket rögzít, hogy a kötet bizonyos pontokon közelebb áll a szociográfiához, mint a szépirodalomhoz. Míg magyar szemszögből a regény az általában vett „olasz” irodalom része és az ötvenes évek Olaszországának képzetét gazdagíthatja az olvasóban, a figyelmesebbeknek feltárulnak azok a történetrétegek és nyelvi rétegek is, amelyek összetéveszthetetlenül nápolyivá teszik Ferrante könyvét: az észak–dél problémás viszonya, az olasz irodalmi nyelv és a nápolyi nyelv viszonya, az északolasz és a délolasz társadalom eltérő nőképe, a déli régióból északra kerülő főhősök ambivalens viszonya a szülőföldhöz és a családhoz. Ha mindezt sikerül „beleolvasni” a szövegbe, még szívszorítóbb lesz a regény, és azok a női sorsok, amelyekbe kódolva van a vesztés. Ferrante női ugyanis rendre ugyanazzal szembesülnek: vagy Nápolyt és a családot, vagy önmagukat vesztik el. Sorsuk sokkal drámaibb, mint a férfiaké. Csak épp nem figyelnénk rájuk a rejtélyes író nélkül.