Nagybányától a saját kolorizmusig

Öt nagyobb tematikus egység köré szerveződik a Csók István-emlékkiállítás A derűs élet festője címmel a Várkert Bazárban: a Gartner Petra kurátor által összeállított anyagban a műtermi ábrázolásokra – azokon belül az aktokra –, a népies zsánerképekre, a keleti tárgyakat megjelenítő festményekre, az otthon bemutatására, valamint a Balatont és a velencei Lidót ábrázoló tájképekre fókuszálnak, de a bemutatott anyagban helyet kaptak a cecei Csók-emlékház bútorai és a személyes tárgyak is.

Az 1865. február 13-án Sáregresen, iparos családban született Csók István kamaszkorában került Budapestre, ahol Gregus János, Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa lett, majd kortársaihoz hasonlóan Münchenben tanult tovább olyan művészek társaságában, mint Iványi Grünwald Béla, Réti István, Ferenczy Károly, Rippl Rónai József és a müncheni magyar kör vezére, Hollósy Simon – ennek köszönhetően került később Nagybányára is.

Vadak között

Nehezen alkalmazkodott a budapesti oktatói szigorhoz, de Münchenben sem talált más légkört, így hamarosan Párizsba ment. A legjobbkor érkezett: az impresszionisták épp átalakították a festészet fogalmát. Utolsó kiállításuk 1886-ban volt, addigra egyértelművé vált, hogy többé nem lehet akadémista módon festeni. Csók István talán erre érzett rá, mert 1888–1889-ben a Julian Akadémiát választotta – mindenesetre az Académie des Beaux-Arts-t, a hivatalos művészképzőt emlékiratai tanúsága szerint szándékosan kerülte el. A Juliant ebben az időben rajta kívül olyan festőink látogatták, mint Pór Bertalan, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Czigány Dezső, Berény Róbert, Egry József, Perlrott Csaba Vilmos és Orbán Dezső – vagyis Csók gyakorlatilag a magyar vadak társaságában töltötte diákéveit a francia fővárosban.
Aztán 1890-ben visszatért Münchenbe, nyaranta pedig a sáregresi pusztán festett. Ezekben az években történelmi festményekkel és népi zsánerekkel próbálkozott, képein azonban ekkor már megjelenik a plein air tapasztalat. Úrvacsora című képével 1894-ben Párizsban és Bécsben aranyérmet nyert, majd a kor és a barátok hívására ő is megérkezett Nagybányára, a művésztelepre. Míg Ferenczynek Nagybánya a megérkezést jelentette saját, valódi stílusához, hogy keze alatt kiteljesedjék a magyar festészet egyik legcsodálatosabb életműve, a nyugtalan Csók Istvánnak nem segített a művésztelep. Bár két, ott készült közepes képet kiállított, hamar otthagyta őket, és inkább Mohácson dolgozott tovább, ahová Lyka Károly szerint a színekben gazdag népviselet vonzotta, ezenkívül Darázs, a sokácok lakta község is többször megjelenik képein. „Az ilyen képek könnyen válnak édeskéssé. Ekkor nyilván maga is érezte egy erős felfrissülés szükségességét – írja Lyka –, így egészséges festőösztönére hallgatva hosszabb időre Párizsba telepedett.”

Újabb hét évet töltött francia földön. Ekkor fedezte fel az aktot mint témát – munkáin azonban, ahogy Hárs Éva írja, ekkor már nyoma sincs az akadémizmusnak: sokkal festőibb, dekoratívabb stílus váltotta fel a korai időszak rajzos festésmódját. Ekkori munkái közül a többször megfestett Thámár, a Vámpírok vagy a Nirvána emelhető ki.

A millenniumra Báthory Erzsébet című, később elveszett művével készült, ezzel a munkával müncheni aranyat nyert, végül csak 1910-ben tért haza végleg Párizsból, bár a hazai művészeti életben addig is részt vett, például a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének ugyanúgy tagja volt, mint az alapító Szinyei Merse vagy Ferenczy és Réti.

Felkérés az Uffizitől

Mire Csók hazaért, érett festő volt: képein a népi motívumkincset ötvözte sajátos, csak rá jellemző dekoratív festői móddal. Ennek a korszaknak a terméke a „Züzü-sorozat”, amelyet a lányáról festett, de ebből a korszakból származik virágcsendéletei és tájképei nagy része is.

A festő egy alaposan átalakuló Magyarországra érkezett haza: míg a háború és történelem hamarosan az ország határait rajzolta át, hatalmas törést okozva, a festészeti forradalom végre győzött a művészképzésben. Amikor Szinyei Merse 1905-ben átvette a vezetést a Képzőművészeti Főiskolán, az egész hallgatóság reménykedett abban, hogy megteremti a korszerű oktatást, a festőnek azonban nem volt eszköze megküzdeni a konzervatívokkal. A valódi reformok így csak halála és a háború után indulhattak el, amikor Réti István, Vaszary János, Glatz Oszkár és Rudnay Gyula mellett Csók István is megjelent az oktatók között. Jellemző rájuk, hogy évekig ingyen tanítottak – csak 1923-tól kaptak fizetést. Csók volt a legidősebb köztük: az ekkor már ötvenes éveiben járó festőnek nagy híre volt. Aranyérmek sorát nyerte el Európában, a firenzei Uffizi pedig felkérte, hogy fesse meg önarcképét a gyűjteménye számára.

Elsuhan a zafír

Fiatalon a baranyai színek és formák, a sokác népviselet nyűgözte le, a tízes években viszont felfedezte a Balatont, amelyről tájképsorozatot festett. A közel félszáz munkát, amint Révész Emese írja, egységes művészi elgondolás mentén dolgozta ki és építette összefüggő ciklussá, erre utal, hogy az Ernst Múzeum 1928-as csoportkiállításán tizenegy, majd 1935-ös jubileumi tárlatán már harminchét balatoni tájképet mutatott be. A tóhoz való kötődésére jellemző, hogy az 1920-ban alakult Balatoni Társaságnak egyik védnöke volt. Egy interjúban azt mondta, leginkább a színvariációk sokasága fogta meg a tóban. „Elég háttérnek a kontúros Tihany és jobbról Akarattya. A többi a szín, estétől reggelig váltakozó, ahogy maga a Balaton tudná, ha képes volna rávarázsolni magát a vászonra. De nekünk alig sikerül, bármennyire igyekszünk. Hirtelen támadnak festői fölvillanások, de mire a színeket kikevernők, akkora eltűnik a maga jelensége. Sokszor még színét is nehéz igazában meghatározni s ha már úgy ahogy biztos, hogy ragyogó zafír, egy percig tartott, elsuhan.” A képeket sajnos nem sikerült egyben tartani: a ciklus számtalan darabja elveszett, megsemmisült a történelem viharában.

A második világháború után az új hatalom is elismerte: 1948-ban és 1952-ben is Kossuth-díjat kapott, a Magyar Képzőművészek Egyesületének elnöke volt. Öregkori alkotásai közül az 1951-es Háború és Béke című triptichon a legjelentősebb. Élete végén betegsége miatt színlátása már nem volt tökéletes, ezért felhagyott a festéssel. Önéletrajzi feljegyzései Emlékezéseim címmel 1957-ben jelentek meg, végül 1961-ben, kilencvenhat éves korában hunyt el.