Nagyapáink háborúja

Jászberényi honvédtisztek egy orosz fogathajtóval a Donnál (Forrás: a szerző gyűjteménye)

Magyarországon is több válfaja létezik a Magyar Királyi Honvédség második világháborús szereplését tárgyaló munkáknak. Akadnak olyanok, akik az ideológiai megközelítést, vagyis az 1989 előtti pártállami osztályharcos történetírás sablonjait használják, mai tudásunk alapján kívánják láttatni az akkori eseményeket, elítélik nagyapáink háborús ténykedését, az akkori magyar társadalmat háborús bűnösként mutatják be. Mások, a haditechnika bűvöletében élve, éppen az emberi tényezőt felejtik ki. Létezik azonban az a látásmód is, amely a háborús gépezetben szolgáló katonák szemszögéből igyekszik objektív módon feltárni az eseményeket.

Ezen iskolát képviseli a kiváló hadtörténész, Szabó Péter, akinek legújabb – a Jaffa Kiadónál megjelent – tanulmánykötete, a Keleti front, nyugati fogság című munka három igen kényes témakört vizsgál, idézve az egykori résztvevők visszaemlékezéseiből, akiknek életrajzai is helyet kaptak a munkában.

A honvédség ukrajnai megszálló tevékenységéről szóló tanulmány rámutat arra, hogy a kiküldött csapattestek nem voltak felkészítve a partizánok elleni hadviselésre, a kezdeti időszakban előfordultak túlkapások, ám idővel igyekeztek jó viszonyt fenntartani az ottani lakossággal, illetve szemléletesen mutatja be a fronthétköznapokat. A második tanulmány a katonai munkaszolgálatosok esetében cáfolja azt, hogy általános jelenség volt a velük szembeni kegyetlen bánásmód, volt, hogy igyekeztek velük emberségesen viselkedni. A harmadik tanulmányban Szabó visszautasítja azt a még napjainkban is általános tévhitet, hogy a nyugati hadifogság cserkésztábor-jellegű volt. E részben megismerhetjük a honvédség utolsó háborús hónapjait, és azt is, hogy a nyugati szövetségesek egy része semmivel sem volt különb a szovjeteknél: módszeresen kifosztotta a hadifoglyokat, megalázta emberi mivoltukban, és rabszolgamunkára kényszerítette őket. Bár az amerikaiak és az angolok nagyjából betartották a genfi konvenció hadifoglyokra vonatkozó előírásait, a franciáknak ez már kevésbé sikerült.

Ráadásul a nyugati fogságból hazakerültek másodrendű állampolgárok voltak a kommunista Magyarországon, és évtizedeken keresztül viselték a „nyugatos” szégyenbélyeget. Szabó Péter kötete bizonyság arra, hogy a honvédség katonái nem „fasiszta brigantik” voltak, hanem túlnyomórészt becsületes magyarok, akik emberek akartak maradni a világégés és a hadifogság poklában is.