Kultúra

Mussolini rejtélyes halála nyomában

Mutatványszám: egy utolsó szó Umberto Ecótól – Ujjgyakorlat az összeesküvés-elmélet témára – ki mondja meg, miből lesz hír?

A tavalyi évben jelent meg Milánóban Umberto Eco utolsó regénye, a Mutatványszám (Numero zero), amely – a többi kötethez hasonlóan Barna Imre fordításában – az idei év első felében magyarul is kijött az Európa Kiadónál.

Noha a könyvben minden együtt van, ami az ecói regények világára jellemző a szaftos összeesküvés-elmélettől az összeesküvés-elmélet-paródiáig, a játékosságtól a rebbenő szépségig, a vitrioltól a sorskérdésekig, a várostörténeti adalékoktól a kultúrtörténeti adalékokig, az utolsó könyv nekünk inkább pótajándéknak, utolsó ujjgyakorlatnak tűnik, amely, bár nem tudtuk letenni, nem közelíti meg sem A rózsa nevét, sem a Foucault-ingát, bár utóbbit erősen idézi a történet egynémely eleme. (Az más kérdés, hogy egyáltalán meg kellett volna közelítenie bármely Eco-bestsellert az utolsó kötetnek vagy nem – hajlunk rá, hogy nem, hiszen egy író nincs kötelezve arra, hogy folyamatosan felülmúlja önmagát, egy-egy életművet egészben olvasva pedig annak ugyanolyan fontos része a nagyregény, a kisregény, a bestseller és az ujjgyakorlat.)

A Mutatványszám egy épp alakuló szerkesztőségben játszódik, főhősei a Holnap című lap munkatársai, narrátora a főszerkesztő-helyettes. Amint azt az elején megtudjuk, egy olyan lapról van szó, amelynek leendő munkatársai csak azt hiszik, hogy hamarosan elindulnak, de valójában egy ördögi terv áldozatai: a lapalapítás hírével az arctalanul maradó alapító valójában csak zsarolni akarja a hatalmasságokat, azzal fenyegetve őket, hogy „mindent” megír róluk, de eszében sincs elindítani az újságot. A végtelenül cinikus főszerkesztő viszont magánbizniszbe kezd: ő a tulajdonost akarja zsarolni azzal, hogy bérbe megírat egy könyvet az el nem indulás okairól.

Az ecói alapszituáció immár készen is van, azonban az író nem elégszik meg azzal, hogy dupla adag vitriolba mártogatva a tollát leleplezze az alapvető összeesküvést, de a történet egyik főszereplőjével egy valódi történelmi összeesküvést is felfedeztet, innentől pedig nemcsak a médiának, de a média által manipulált társadalomnak is tükröt mutat. Sőt, még arra is van energiája, hogy oda-odaszúrjon a felsőbbrendűségi tudattal bíró milánóiaknak, egy olyan vélekedést idézve, hogy nemcsak Firenzét, de már Bolognát is fallal kellene leválasztani a civilizált északról, amikor pedig a hősnőt partnere megkérdezi, hogy az ő házukban teregetnek-e még a gangon, az felcsattan, hogy ez nem Nápoly, hanem Milánó – lévén itt játszódik a történet.

Az egyik túlbuzgó munkatárs aztán addig nyüzsög, míg nemcsak azt véli kideríteni, hogy nem is a valódi Mussolinit ölték meg elfogása után – ő Argentínába menekült –, de a brit titkosszolgálat, a Vatikán, a volt fasiszták és az olasz vezetés is együttműködött abban, hogy a baloldal gyengítésére álterrortámadásokat hajtsanak végre, lejárassák a kommunista eszmét és visszahívják a Ducét immár mint a rend és a biztonság garanciáját az ordas balos eszmékkel szemben. Eco ismét sziporkázik – az agyrémek hol agyrémnek, hol lehetséges valóságnak tűnnek, a bonyolult összeesküvés-elmélet hátterében felderengő, balzaci értelemben vett politikai-üzleti játszma csak a keretét adja az előtérben kibontakozó sztorinak.
Vagy mégsem?

Mi a lényeg? Mi van a fókuszban? Mitől lesz valami hír, beszédtéma, ki mondja meg, hogy min fogunk gondolkozni holnap? Ki csinálja a közbeszédet? A fiatal újságírónő, akinek azon javaslatát, hogy interjút készít a Strega-díjassal (ez az egyik legrangosabb irodalmi elismerés Olaszországban – a szerk.), azzal söprik le, hogy „nem kell túl sok kultúra, az olvasók úgyse olvasnak”? A szerkesztő, aki ide is, oda is játszik? A félbolond össze­esküvés-gyáros, aki mégis rátapint valamire, hiszen megölik?

Ahogy Eco sejteti, a manipuláció ennél is bonyolultabb, a túl sokat szimatoló újságíró halálának másnapján ugyanis az egyik tévéadó lead egy kísértetiesen hasonló sztorit az olasz közéletet évekig befolyásoló titkosszolgálati aktivitásról – persze a Mussolini-szál nélkül, mivel az hamis nyom volt.

A valóság azonban senkit nem érdekel. A manipulált, magasabb érdekek szerint faragott hírekre immúnis vagy épp azokon csámcsogó közt nem érdekli a valódi sztori, amely a másnapi újságokban már nem is hír a késelések és aktuálpolitikai lózungok között. A valóságot elfedi a csinált valóság.

A banális szerelmi szállal dúsított könyv vége szürreális: a főhős új szerelmével úgy határoz, hogy Dél-Amerikába emigrál, mert ott legalább nyílt titok, hogy melyik terület mely kokainbáró kezében van és a szabályok is átláthatóbbak.

Kemény, kegyetlen, humoros, szatírához illő módon túlzó, de jó könyv Eco utolsó regénye.
Vagy ha úgy tetszik, utolsó figyelmeztetése.