Kultúra

Meghalt Andrzej Wajda

Kilencvenéves korában meghalt Andrzej Wajda. Az Oscar-díjas filmrendező a huszadik századi lengyel kultúra emblematikus alakja volt, életműve a lengyel és tágabban véve a kelet-közép-európai identitás része és tükre.

Andrzej Wajda 20161011
(Fotó: Reuters - Kacper Pempel)

Élete összefonódik a lengyel történelemmel. Suwalkiban született 1926. március 6-án. Apját, Jakub Wajdát, aki katonatiszt volt, 1940-ben a szovjetek végezték ki Katynban – az erről szóló filmet azonban csak élete vége felé, jóval a rendszerváltás után tudta elkészíteni.

A háború alatt egy titokban fenntartott lengyel gimnáziumba járt, eközben munkásként dolgozott, majd 1942-től harcolt a németek ellen. Később a krakkói képzőművészeti akadémia hallgatója volt – a festői látásmód elemei végigkövethetők a munkáin, diplomát azonban a lódzi filmfőiskolán szerzett rendezőként.

Első filmje, az 1955-ös A mi nemzedékünk még az olasz neorealista hagyomány szellemében fogant, világhírűvé azonban az 1957-es Csatorna tette, amellyel a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját. Hogy elkészíthette, az a lélegzetvételnyi enyhülésnek volt köszönhető: a párt részéről Gomulka hajlamosnak mutatkozott az értelmiséggel való párbeszédre, így a közbeszédbe emelkedhettek olyan, elhallgatott témák, mint a varsói ellenállás a német megszállás idején: a film az 1944-es varsói felkelés alatt játszódik. Wajdát a nemzetközi kritikusok innentől tartják a lengyel iskola és a lengyel új hullám legmeghatározóbb alkotójának. Egy évvel később forgatta le Jerzy Andrzejewski regénye alapján a Hamu és gyémántot, amely mind Lengyelországban, mind Magyarországon kultuszfilm lett, a főszereplő, Zbigniew Cybulski köré – az MTI Wajda-portréjának kifejezésével élve – pedig a „kelet-európai James Dean” legendája szövődött. Filmnyelve és szimbólumhasználata alkalmassá tette arra, hogy a cenzúra sújtotta blokkban a nézők rejtett jelentéseket, mondanivalót keressenek a műben, amely tovább növelte népszerűségét.

A kamaszként átélt világháború – illetve az azt követő idő – mint extrém élethelyzet, amelyben az emberi sorsok, döntések súlya kiéleződik, ezután sem hagyta nyugodni: az 1970-ben készült Tájkép csata után Tadeusz Borowski szövege alapján készült, és 1945 telén egy németországi koncentrációs táborban játszódik, ahol az embernek maradás a tét az egyre inkább reményvesztett foglyok között, illetve a hazához, a hazatéréshez való viszony kerül a fókuszba.

Jaroslaw Iwaszkiewicz és Wladyslaw Reymont műveit is filmre vitte, Stanislaw Wyspianski Menyegző című drámáját – amelyben a lakodalom csak a keretét adja a lengyel történelem idézésének – színpadon és filmen is megrendezte, míg Dosztojevszkij művei közül az Ördögöket és A félkegyelműt is feldolgozta, utóbbi filmváltozata később, 1994-ben készült.

Wajda a világháborút feldolgozó évtized után a hetvenes évek közepén már a szocialista államberendezkedés ellen formálódó ellenállás közepében találta magát, az 1976-os Márványember, amely a sztálinista időkbe vezet, a Szolidaritás mozgalom kialakulásának elején jött ki, míg az 1981-ben készült Vasember magáról a Szolidaritásról szólt.

Utóbbi film Cannes-ban fődíjat kapott, de miközben a Jaruzelski tábornok vezette országban bevezették a hadiállapotot –„szükségállapotot” –, Wajda Párizsban maradt, a film vetítését pedig az egész szocialista blokkban betiltották. A trilógia harmadik filmje csak jóval később, 2013-ban készült el Walesa – A remény embere címmel, Lech Walesa későbbi lengyel államfőről, amely egy interjúba ágyazva vezet végig Walesa életén. A filmben feltűnik az olasz újságírónő, Oriana Fallaci – Maria Rosaria Omaggio alakítja – mint interjúkészítő, de Wajda régi dokumentumfilm-részleteket is bevágott, és szót ejt arról, hogy Walesát egy időben arra kényszerítette a titkosszolgálat, hogy együttműködési nyilatkozatot írjon alá.

A rendező a rendszerváltás idején hazatért, és a szenátus tagjává választották.

A katyni vérengzésről szóló filmjét 2007-ben forgatta. Egy, a Filmtett.hu-nak 2009-ben adott interjúban így beszélt erről: „Apám egyike volt annak a huszonkétezer katonatisztnek és értelmiséginek, akiket a katyńi erdőben (…) szisztematikusan kiirtott a szovjet Vörös Hadsereg. Szisztematikusan, mert mindegyik személyről aktájuk volt! Sztálin így akart megszabadulni a lengyel értelmiségtől, mert nélkülük könnyebben el tudta nyomni a lengyel népet. (…) Mi 1943-ban hallottunk először Katyńról. Emlékszem a várakozásra. Figyeltük az újságokat, hallgattuk az utcákon a hangosbeszélőben közölt listát, vajon elhangzik-e apám neve. Minden lengyel asszony így várt. (…) A filmet természetesen sok-sok évvel ezelőtt el kellett volna készíteni, de a régi rendszerben ez szóba sem jöhetett. Meg kell vallanom, remélni sem mertem, hogy egy nap véget ér a kommunizmus. (…) Nem akarok többé háborús témákkal foglalkozni. El kellett mesélnem ezeket a történeteket, hogy a kollektív emlékezet részévé tegyem a háború pusztításait” – mondta.

Katyn után részben Márai Sándor, részben Krystyna Janda írásából forgatta le a Tatarakot.

Ugyanebben az interjúban a kommunista évekről és a cenzúráról így beszél: „Ötven évem ment el ezzel. Annyit tehettem, hogy műveimmel küzdöttem az emberi szabadságért. Ez azonban azzal járt, hogy nem lehetett befolyásom arra, hogy milyen utóélete van a filmjeimnek külföldön. Ezért nem szereztem annyi díjat és jelölést, mint mások. De ezt teljesen normálisnak találtam. (…) Sajnos a Katyńnal sem alakult másképp a helyzet: Oscarra jelölték ugyan, de a jogok a lengyel köztévéhez tartoztak, és sem szakértelmük, sem emberük nem volt rá, hogy a film nemzetközi szereplését kellőképp megszervezzék. Már-már azt mondanám, hogy hátba szúrtak.”

A művész élete végén Krakkóban japán rajzokat és képregényeket bemutató múzeumot hozott létre, 2002-ben pedig filmrendezői mesteriskolát nyitott Varsóban.

A hétfői lengyel sajtó arról számolt be, hogy Wajda utolsó, Powidoki (Emlékképek) című filmjét a csütörtökön kezdődő római nemzetközi filmfesztiválon vetítik, Wajda eredetileg részt vett volna az alkotás első külföldi bemutatóján. Ezt az alkotást jelölte Lengyelország az idén a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára.


Világszerte méltatták a vasárnap éjjel elhunyt kiváló rendező életművét

A lengyel sajtó vasárnap éjjel közölte Andrzej Wajda halálhírét. A Gazeta Wyborcza Adam Michnik korábbi írásával emlékezett meg róla, aki Wajdának a lengyel szellemi panteonban betöltött szerepét igyekszik körülhatárolni írásában.

A művészt több vezető lengyel politikus – köztük Andrzej Duda lengyel államfő – még vasárnap éjjel búcsúztatta a közösségi oldalakon. „Rendkívüli formátumú személyiség távozott” – reagált a halálhírre Krzysztof Zanussi. Mint mondta, az elhunyt ugyanolyan mélységgel élte át a hazaszeretet, mint ahogyan valaha Zeromski, előtte pedig Mickiewicz és más nagyságok.

Daniel Olbrychski, aki a rendező tizenhárom filmjében szerepelt, a TVN 24-nek azt mondta: Wajda a lengyel filmművészetben olyan rangos helyet foglal el, mint az irodalomban a nagy romantikusok, például Mickiewicz és Slowacki. Jerzy Radziwilowicz, aki szerepelt Wajda legfontosabb politikai témájú alkotásainak, a sztálinista korszakkal leszámoló, 1976-ban készült Márványemberben, valamint a Vasemberben is, a PAP hírügynökségnek elmondta: a rendező abban hitt, hogy a művészet a társadalmi változások eszköze lehet.

Az MTI-nek Mészáros Márta filmrendező úgy fogalmazott: „Magyarországon ilyen kaliberű művészek, legalábbis filmesek nincsenek. Egész életében a lengyel szabadságért harcolt, részt vett a Szolidaritás mozgalomban, közeli barátság fűzte Lech Walesához és II. János Pál pápához is. A legszabadabb ember volt, akit ismertem” – hangsúlyozta.

A New York Times a világ egyik nagy filmrendezőjeként aposztrofálja, kitérve sajátságos filmnyelvére, és arra, hogy a filmtörténetben Ingmar Bergman, Federico Fellini és Akira Kurosawa mellett emlegetik.

A Le Monde című francia napilap online kiadása „a lengyelek lelkiismereteként” méltatja Wajdát, hangsúlyozva, hogy a rendező „élő emlékezete” volt az ország történelmének, a harcoknak, tragédiáknak és győzelmeknek. A lap emlékeztet arra, hogy a náci megszállás elleni felkelés – amelyet kamaszként élt át – éppúgy filmkészítésre ihlette, mint a sztálinista diktatúra, vagy a felpuhuló szocializmusban a Szolidaritás mozgalom elleni intézkedések. Sőt, a Le Monde arra is felhívja a figyelmet, hogy ez év elején, amikor egy rangos lengyel díjat vett át a varsói várban, a jelenlegi lengyel kormány ellen is szót emelt, annak oktatási és kulturális intézkedései miatt. A Le Figaro a Szolidaritásról szóló filmjeit, az 1977-es A márványembert és az 1981-es A vasembert emelte ki méltatásában, valamint Lech Walesához fűződő viszonyát és a róla szóló A remény embere című, 2013-as alkotását, illetve a lap visszaidézte a 2014-ben a rendezővel készített interjúját is. A Die Welt a cikkében, amelynek címe Ez az ember volt a lengyel mozi és a lengyel történelem, úgy méltatja Andrzej Wajdát: segített a világnak megérteni Lengyelországot, hangsúlyozva, hogy a rendező életműve mélyen az univerzális, az európai kultúrába ágyazott.

A Frankurter Allgemeine Zeitung a legnagyobb lengyel rendezők egyikeként emlékezik Wajdára, hangsúlyozva, hogy a filmművészeti főiskola társalapítója is volt. A német napilap kiemeli, hogy már az első alkotásai is a lengyel filmes iskola mesterművei és klasszikusai lettek.

A Süddeutsche Zeitung szerint is országának erkölcsi mércéje, krónikása volt – valamint egy romantikus. Hiszen bár alkotásainak nagy része a történelemből merít, Roman Polanski szerint hatott Wajdára a 19. századi romantika is. Megemlékeznek arról is, hogy az ötvenes években megtagadta a szocialista realizmus alkalmazását, Hamu és gyémánt című filmjében nem kommunista funkcionárius a főhős, hanem a lengyel ellenállás egyik tagja.

A Le Parisien írása szerint „fáradhatatlan mesélő” volt a rendező, aki a lengyel történelem eseményeinek univerzális dimenziót tudott adni, annak sötét és fényes oldalait gyakran kibogozhatatlanul egymásba fonva. Idézik Krzysztof Piesiewicz operatőrt, aki szerint Wajda a lengyel szabadság egyik megalapozója volt azzal, hogy csodálatosan megfestette a nép identitását. (PO–ZSRZ)